Chuck Wendig – Halálmadarak


"Pörgös, vad, vág, mint a pillangókés, és kib@$%ott zseniális." - Lauren Beukes

Miriam Black tudja, hogyan fognak meghalni.
Csak azt nem tudja, ki öli meg őket.

Egyszerűen nem mennek jól a dolgok: Miriam és Louis kapcsolata ugyanúgy ki van téve a nő hangulatváltozásainak, mint minden más az életében. Miriam igyekszik. Tényleg. De ez az egész „letelepedés-dolog” egyszerűen nem neki való.

Próbálja kordában tartani médiumi képességét – azt, hogy egy puszta érintéstől is látja, mikor és hogyan fog valaki meghalni – de még ez is rossz érzéssel tölti el. Mintha egy tornádót akarna bezárni egy apró palackba. Csak idő kérdése, mikor fog kitörni a mindent elsöprő vihar.

Amikor egy ártatlan megbízás egy lányiskolába szólítja, véletlenül egy kegyetlen, jövőbeli sorozatgyilkos nyomára bukkan. Már nem csak rengeteg lány élete múlik rajta: a vadászból is hamar préda lesz.

Az első rész végén érzett remény és megkönnyebbülés hajtott, hogy minél hamarabb megszerezzem és folytathassam ott, ahol abbahagytam. Ott, azon a ponton, ahol már nem is érdekelt milyen életunt, elkeseredett az egész könyv hangulata Miriam világszemlélete miatt. Ott, ahol minden felfelé ívelt, és tényleg a megfelelő mederbe sodródott. De csalódnom kellett…




Mindez a varázs elveszett, ezek az értékek, amikért csaknem megkedveltem a könyvet, egyszerűen nem voltak ennek a résznek az elején. Helyettük visszatért a nyers, szókimondó és durva stílus, ami a részletgazdag leírásokkal karöltve félelmetes és taszító hangulatot teremtett. Aggódtam, hogy talán az az egy kiesett év, mely a két könyv között eltelt, az lehetett az, amit annyira vártam… Úgy éreztem túl nagy elvárásokat támasztottam a kötet és Miriam felé.




Ám éppen akkor, mikor már feladtam volna minden reményt, jött az áttörés. Már-már visszakaptam azt a Miriamet, akit az első könyv túl hirtelen ragadott el. Azt a Miriamet, aki ugyan kissé sem tökéletes, de elindult a változás útján, hogy sokkalta emberibb, és érzőbb lélek legyen. Ennek köszönhetően a cselekmény is gyorsabb tempóra váltott, amit az egyes részek közti versek, és a fejezet címek sokatmondósága tört meg itt-ott. Ez a töredezettség, avagy tagolás igencsak fel tudott bosszantani. Félreértés ne essék, ezek a bosszantó megszakítások abba a kategóriába estek, ahol a várakoztatás felcsigáz, ahol nem létezik az, hogy ‘Csak még egy fejezet’, mert tovább kell haladni.




Ebben a haladós olvasásban vált Miriam személye egyre inkább ambivalensé, megragadva egy szinten, ahol még nem tudja elengedni régi önmagát, de azt sem tudja feldolgozni, hogy tényleg vannak érzései, amik mellett nem sétálhat el. Csakúgy, mint a bekövetkezni látszó történések mellett sem. Mert már nem az az ember, aki nem törődik a veszteségekkel, aki mások halálából él. Már nem bírja érzelmek nélkül elfordítani a fejét, és ami ennél is megdöbbentőbb változás, hogy nem is akarja. Nem akar elmenekülni,  még a saját épségét, sőt az életét sem féltve veti bele magát a nyomozásba, ahol mintha minden, és mindenki csak keresztbe kívánna tenni neki…




A hátráltató tényezők ellenére a könyv felétől nincs megállás, egyszerűen nem lehetett megálljt parancsolni a cselekménynek, egyszerűen csak magával ragadott.




Teljesen beszippantott az olykor csípős és megbotránkoztató humor, a valóság és a látomások összemosódása révén létrejött kissé nyomasztó és furcsa légkör, továbbá az egyedi, de nagyon is ijesztő képtársításokkal tűzdelt szöveg. Mégis egy-két helyen még mindig nagyon undorító… Hogy csak egy példát mondjak miért, majdnem volt annyi vérontás, mint egy Tarantino filmben. Ami nem feltétlenül rossz, – vagy magam sem tudom – mert így ért egy kisebb-nagyobb kétségbeesés. Ugyan megkönnyebbüléssel zárt, nagyon is érezhető volt, hogy az események láncolata túl szép és egyszerű ahhoz, hogy igaz legyen…




Ez be is igazolódott, mert 100 oldallal a vége előtt szélsebesen elkezdett minden összefüggésre fény derülni, de az csak még jobban felforgatott mindent. Az összekuszáltságon túl, közeledve a véghez, olyannyira izgalmassá és feszülté vált a légkör, hogy nem elfelejtettem levegőt venni, hanem a történések súlya egyszerűen kipréselte belőlem az utolsó csepp levegőt is. Mert, ami történt, azt nem lehetett előre megjósolni…




Végezetül, a nagy feszültségek közepette Miriam alakja teljes változáson esett át. Kezdetben lentebbről indult, mint hittem, de túlszárnyalta az elvárásaimat. Ugyan egy-két részletet nagyon sajnálok, de már ez is sokkal pozitívabb befejezés, mint amit kívánhattam volna tőle. De mindenképp jó érzéssel tettem le a könyvet, így kellett történnie, hisz elindult afféle, hogy elfogadja az új énjét.

Remélem hallok még felőle!



Köszönöm a Fumax kiadónak, hogy újra megismerhettem ezt a nem mindennapi nőszemélyt, akinek lassan sikerül kiharcolni egy darabot a szeretetemből.

(bővebben a Kildara oldalán)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Jamie McGuire - Gyönyörű megváltás

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző

Jeff Kinney: Egy ropi naplója

A. O. Esther interjú – avagy bepillantás az Eszter életébe, érzéseibe és álmaiba

Jamie McGuire - Gyönyörű esküvő