A kiadók világa – KockaCicás kiadásban

Bizonyára hallottál már arról, hogy március 18-án, szombaton megrendezésre került az idei első Kildara Találkozó, ami nem másban, mint a kiadók világának jegyében telt. És abban is biztos vagyok, hogy találkoztál már ezzel a beszámolóval. Ám ez itt most egy kicsit más... Természetesen a teljes beszámolót elérhető a Kildara oldalán.

A kiadók világa pontosan mit is takar?

Jó néhány fantasztikus írót, aki a kedvünkért rengeteg hasznos információval szolgált a könyvkiadás különféle módjairól, a magánkiadástól, a kisebb kiadókon át a nagyokig. Így azt kell mondjam, nagyon sajnálhatják mindazok, akik nem jelentek meg, és könyvkiadás előtt állnak, vagy éppen könyvet írnak, esetleg tervezik, vagy a külföldi könyvkiadás eshetőségei vonzzák őket. Ugyanis mindezekről szó esett, méghozzá elég mélyrehatóan, olykor rettentő vicces sztorikon keresztül, ám voltak pillanatok, mikor nem kíméltek minket az írók, és felfedték a könyvkiadás folyamatának árnyoldalait is.

Na, de kik is voltak a mi embereink?


Gabriella Eld, A. M. Aranth, Gregus Gábor, A. O. Esther, és Cetti alkotta a társalgók csoportját. Ha esetleg nem ismernéd őket, akkor annyit mindenképp érdemes róluk tudni, hogy melyik kiadónál helyezkedtek el, már csak azért is, hogy a későbbiekben érthetők legyenek a válaszaik. Így hát, Eld Gabi könyvei a Colorcom Medianál, Peti könyvei a Főnix Könyvműhelynél jelennek meg, emellett egyébként a Fumax kiadó munkatársa. Gregus Gábor könyvei az Underground kiadónál látnak napvilágot, míg Esther a családi, azaz magánkiadás mellett döntött. Már ebből is látszik, hogy az igen más szellemiségű kiadók révén több vélemény, meglátás került terítékre. Mindeközben Cetti, mint kiadványszerkesztő és nyomdai munkatárs, a gyakorlati folyamatokba engedett belátást. Ennyit így elöljáróban, jöjjön egy része az izgalmas kérdéseknek, és a kapott feleleteknek.

Kezdetnek arra a kérdésre kellett felelniük a fent megnevezetteknek, hogy mégis hogyan vélekednek a kiadókról?

Ennek a kérdésnek köszönhetően, azonnal tapasztalhattuk a vélemények ütközését. Ugyanis Esther a kiadók által megszabott feltételeket és az azokért biztosított segítséget biztonságosnak, ám lassúnak és helyenként hamisnak találta. Míg a magánkiadást gyorsabb, de rögösebb útnak tarja, ahol a legfontosabb, hogy az ember higgyen magában, és képes legyen a megfelelő embereket maga mellé gyűjteni. Talán Peti értett vele leginkább egyet, aki elismerte, hogy sok kiadó szerkesztője lépten-nyomon beleszól a könyv cselekményébe, hogy jobban eladható legyen, és így egy idő után elvész az egyéniség. Mégis a kiadó kritikus szemmel való nézelődése ad egy alapot, mert maga a kiadó már képvisel egy irányelvet, egy brandet, egy sajátos profilt, amivel elnyerték az emberek bizalmát, és ők le merik emelni az új, ismeretlen könyvet a polcról, mert tudják nagyjából, mire számítsanak. Míg magánkiadásban bármi megjelenhet, és ez az út emellett rengeteg időt és pénzt emészt fel, ami ugyan ki tud fizetődni, de rettentő nagy odaadást és kontrollt igényel. Gábor is ezt vallotta, hisz magánkiadás útján saját magadat kell felküzdeni arra a szintre, amit esetenként egy kiadó megalapoz. Mindemellett elmondta, hogy ő olyan író, aki csak írni kívánt, és ehhez a legmegfelelőbb kiadót találta, ahol nagy a szabadság, és azok a szolgáltatások, melyek valahol általánosak, azt náluk ajánlják, és kérni lehet, nincs kötelező jellege a dolognak. Utána Gabi is azon a véleményen volt, hogy ugyan egy kiadó az íróiból él, és van, hogy sokat követel, de hírnevet, és tábort szereznek az ifjú íróknak, ami nagy segítség az elinduláshoz. Mindehhez Cetti annyit fűzött külső szemlélőként, hogy sok kiadó hibája, hogy a saját képét, egy sablont keresnek, ami olykor azt eredményezi, hogy az igazán tehetségesek nem jutnak közönséghez. Ám szerencsére léteznek más szellemiségű, elvű kiadók is, akik nem akarják a saját képükre formálni íróikat.

Hát, még véletlenül sem kaptunk egy végleges, jó kis receptet, hogy mi felé érdemes nyitni, de személy szerint nem is bántam, mert így világossá vált, hogy minden út, ami csak felmerült, annyi előnnyel bírt, ahány hátránnyal. Ennélfogva érthető, hogy kompromisszum kötésre hajlamosnak kell lenni, emellett pedig mindenkinek a számára alkalmasabb verziót kell választania.

Ezután következett a nagy kérdés, hogy vajon megérte a választásuk?

Mivel Esther egymaga képviselte a magánkiadást, nem kevesebbet vártam tőle, mint jó kis sztorikat a bukkanókról, és az örömökről. És cseppet sem csalódtam, Esther hihetetlen energiájával, és stílusával megragadta a figyelmem, és rettentő jól szórakoztam. Maga a sztori két ’tanulópénzes’ esetről szólt, az első a szerkesztést érintette. Szóval egy barátnője nézte át a könyvét, relatíve nagy összegért, majd mikor már sokan támadták, keresett egy jobb szerkesztőt, és kiderült, hogy több, mint 2000 hiba marad az írásban, az írásban, amit elvileg pénzért, már valaki más átnézett… Így érthető, hogy a barátnős szerkesztést leváltotta egy másik. A második történet a könyve borítóit érintette, hisz nem lehet egy számunkra tetsző képet csak úgy letölteni a Googleről, hogy az majd jó lesz, sajnos. Tehát maradt egy ügynökségtől vásárolt kép, aminek amúgy Esther rettentően örült, még úgy is, hogy egy havi fizetését költötte rá. Csak akkor kezdett kétségbeesni, mikor elkezdték szidni a borítót.. Sajnos csak ezután tett szert arra a tudásra, hogy amerikai cégtől is rendelhet képet, ami nagyjából 200 forintot jelent, és hihetetlenül magas példányszám eladás után kellene csak ráfizetni. Ha belegondolunk ez bármelyik magánkiadásra vállalkozó íróval megtörténhet, de szerencsénkre Esthernek köszönhetően, már a tudás birtokában vagyunk, és remélhetőleg, senki nem fut bele hasonló helyzetbe ezek után. Szóval, ha a magánkiadás vonz, erre mindenképp figyelj oda! Megelőzésképp pedig keress támogatókat!;)

A borítókra átterelődve adódott is a következő kérdés, milyen érzés volt a kezükben fogni a könyvük?

Mint kiderült, Peti álomként élte meg, és el sem hitte csakúgy, mint Gabi, aki akkor érezte, hogy valóságos lett, és rögtön készítettek egy pár fotót az új családtaggal. Szegény Gábornak pedig háromszor kellett visszaküldenie, mire tökéletes lett. De a végleges verzió megkaparintása után, már csak azt a régi álmát kell beteljesítenie, hogy színsorrendben ott sorakozzanak a polcán. Talán Esther várta a legstresszesebben a könyvét. Konkrétan hajnalok hajnaláig várakozott az autóra, melyben ott lapultak a kincsei, és végül az utcasarkon ácsingózva, teljes gyomorgörccsel, ami egy első randinál is rosszabb, végül megölelgethette a könyveit. Szó szerint az mondta, olyan volt, mint egy szülés, és az sem érdekelte, ha egyet sem ad el, mert mind az övéi voltak.:)

Mivel egy könyv a nyomtatással válik kézzelfoghatóvá, Cetti tudott a segítségünkre sietni, hogy miért van az, hogy valakinek vissza kell küldeni, vagy nem egyezik a szín, és hasonlók. Mint kiderült, nem mindegy milyen a nyomtató, és milyen a megjelenített kép színkódolása. Amennyire magától értetődő, annyira könnyű figyelmen kívül hagyni. Ez, s az a tény, hogy sokszor nem figyelnek az oldaltörésekre, margókra, a pdf, és a word dokumentum közti konvertálási bakikra, eredményezi azt, hogy rengeteg könyv megy a selejtbe. De mégis, hogy várhatnánk el a nyomtató mellett álló embertől, hogy tömegtermelés mellett orvosolja a problémát, mikor csak a megrendelést követi? Bár megszólal bennem a fákat óvó hang… Mindenesetre nagy lépés az, mikor a könyv tényleg valós, kézzelfogható formában eljut annak írójához. Az elmondások szerint, fantasztikus érzés, persze akkor a legjobb, ha semmi probléma nem lép fel.

Még alig voltunk túl néhány kérdésen, de már ekkor úgy éreztem, órákig tudnám hallgatni bármelyiküket, hisz mennyi fontos részletre, apróságra derült fény, melyre ők hosszú hónapok, akár évek során tettek szert. És ezek nem utolsó tapasztalatok ám, hanem szerves részei egy könyv kiadásának. Ezért mondom megint csak azt, hogy sajnálhatják, akik ezt nem élőben látták, tapasztalták, mert félig sem tudom visszaadni az ottani hangulatot. Az apró civakodásokat, ellentmondásokat, a kínos, ám mára már vicces sztorikat, magát a beszédstílusukat, azt a légkört, amit megteremtettek, és azokat az ötleteket, kezdeményezéseket, amik csak pillanatokra merültek fel, de nagyban tudnák befolyásolni kicsiny országunk könyves világát...

Mégis hogyan jut el az emberekhez a könyv? Hogy lehet eladni?

Gabi szerintem sokak érzését fogalmazta meg, mikor azt mondta, hogy eladni sokkalta nehezebb, mint eljutni idáig. Természetesen vannak kiadók, aki vállalják az eladás feladatát is, de példának okáért, az övé nem ilyen. Sőt a médiában való jelenlétet is magának kell fenntartania, mert szinte ez az egyik legfontosabb momentum, ott lenni a közösségi médiában. De lássuk be, ez nem egyszerű, főleg nem egyedül. Peti is elég találóan fejezte ki magát, mikor megemlítette, hogy ha valaki nincs fent a Facebookon, akkor annak megkérdőjelezzük a létezését. Igenis jelen kell lenni. Most már nem olyan, mint régen, hogy ha valaki fel akarta venni a kapcsolatot egy íróval, akkor az a kiadónak küldött egy levelet, nem, most már az emberek közvetlen, gyorsabb kapcsolatra vágynak. Ugyan Gábor mindezt elismerte, de ezzel át is adta a terepet másoknak, mert ő nem szeret szerepelni, inkább foglalkozzon vele más. Esther pedig az arany középutat választotta, jelen van, de csak mértékkel. És itt behozta a bloggerek szerteágazó csoportját, mert meggyőződése, hogy a bloggerek írásai nagyban segíthetnek, reklámot nyújthatnak. Nem számít, hogy negatív az a kritika, vagy ha kevesen olvassák az adott bloggert, mert akarva-akaratlanul is egy láncreakciót indítanak be, így generálva még több olvasást. Cetti teljes mértékben egyetértett ezzel, és el is mondta nekünk, hogy ő minden kínálkozó alkalmat megragad, és mindig csak a saját véleményét írja le, nem befolyásolhatják. És jól is teszi, hogy minden alkalmat megragad, mert vannak olyan kiadók, aki csak pár recenziós példányt adnak ki, ám ezzel ellentétben vannak olyanok, akik akár 50-100 példányt is szívesen elosztanak recenziósnak. Ezt is kiadója válogatja.

És, ha már a kritikáknál tartottunk, a következő kérdés a tűrőképességükre apellált. Vagyis, hogy bírják a kritikát?

Gabi elmesélte, hogy kapott egy levelet egy régi, mára már idős tanárától, és nagyon megijedt, hogy vajon mit írt, mert az illető rendkívül konzervatív és vallásos. De legnagyobb meglepetésére pozitív kritikát kapott, csakis a korrektúrát érték támadások. Ezután is hasonló, leginkább építő jellegű kritikákat kapott, egy kivételével. Majd kiderült, hogy az az egy negatív egy félreértés szüleménye, így nem is érintette különösebben. Az még fontosnak tartotta kiemelni, hogy csak az adjon recenziós példányokat, aki bírja a kritikát. Milyen igaza van! Peti sorsa nem alakult ilyen fényesen, ugyanis kezdetben rettentő rossz kritikákat, értékeléseket kapott, és egyszerűen nem értette, hogy miért érdemeli mindezt. Majd nem sokkal később kiderült, hogy azért húzták úgy le a könyvét, mert nem sokkal előtte negatív vélemény írt a lehúzósok által favorizált könyvről. Mindez egy kicsit megrengeti az írók hitét a bloggerekben, de szerencsére nem vagyunk mind ilyenek, és akik mégis, láthatóan kiderül róluk. Mégis benne marad a szálka az emberben, így Peti is azt tanácsolta, hogy nem a blogger közösségnek kellene a szakmai körnek lenni, hanem sokban segítené a fejlődést, ha szerzők, szerzők véleményét hallhatnák, olvashatnák, ami lássuk be, rettentő jó ötlet, de nehezen megvalósítható nálunk, ahol versengés folyik. Egyébként sokat tanult az esetből, és azóta megacélosodott, és sokkalta racionálisabban látja a kritikákat, és már nem is befolyásolják annyira a munkájában. Nagyjából hasonlóan járt Esther is, aki utálta az első kritikákat, amelyek sokszor a lelkébe tapostak, a kifejezésmódjukkal, és azzal, hogy látta, nem értik, mi is a könyv üzenete. Még az sem tudta vigasztalni, hogy egy rossz mellé ötven pozitív párosult. Így azóta is mindig megnézi, ki az, aki nem éppen etikus stílusban ócsárolja, de sokszor fut bele olyanba, hogy nem vállalják hozzá az arcukat a véleménynyilvánítok. Őket figyelembe sem veszi, sőt miattuk már el tudja fogadni a negatív kritikákat is. De valljuk be, nem mindegy, hogyan van megírva az a kritika, mert igenis lehet építő jellegű, ami formálja és fejleszti az adott írót. Esther szerint az az író, akit nem érintenek rosszul a negatív kritikák, azok mind hazudnak, hisz nincs olyan, hogy egy kicsit sem esik rosszul az embernek, ha a munkájába, s így akár a lelkébe tipornak.

Blogger nézőpontból pedig Cetti mesélt egy hihetetlen sztorit. Volt, hogy megkérték írjon kritikát egy könyvről, amit meg is tett, de az illető nem találta elég hízelgőnek, ezért megkérte, írja át! Számomra hihetetlen, hogy valakinek megfordul a fejében, hogy a számba adhat olyan mondatokat, amitől jobb színben tűnik fel, hisz az nem az én véleményem. A legmeghökkentőbb az egészben, hogy Cettinél nem ez volt az egyetlen alkalom mikor, a kritikájára kritikát kapott…

A következő kérdés az álneveket érintette, aminek köszönhetően a külföldi kiadás menetébe is beleláthattunk egy kicsit.

Az tény és való, hogy sokkal jobban fizet, emellett Esther bevallotta nekünk, hogy Rowling szeretne lenni, de ha azt nem éri el megelégedik Amanda Hockinggal is. Na, de a kiadás menetéről, kint nem kiadókhoz rohangál az ember, hanem ügynökséghez kell menni, és ők intézik a könyv további sorsát. Nagyjából 4 szerkesztő töviről-hegyire kivesézi, majd továbbítják a mamut kiadóknak, akiknek több országgal is vannak szerződéseik, és így szépen szétszóródik mindenfelé. Természetesen fontos az, hogy nem magyarul kell a könyv, új borítót kap, és nagyjából minden újra kezdődik. Mivel a műfordító rettentő drága, Esther volt olyan aranyos, és felhívta mindenki figyelmét arra, hogy elég az angol fordítás. És azt is elárulta, hogy ami eddig befolyt számára, azt vissza is forgatta az ügynökségbe. Végül mindenki egyöntetűen megállapította, hogy a könyvkiadáshoz 90% kitartás, és 10% tehetségre van szükség.

Ezután a kimerítő, ám annál informatívabb beszélgetés után következett a tombola kisorsolása, és az egyedi könyvjelzők/matricák osztogatása, amiben nagy szerepem volt.:) Majd a kötetlen beszélgetés, aminek három összetolt asztal körül kerítettünk helyet, így családiassá téve azt. Ám sajnos annak is véget kellett érnie, de a lehető legtovább húztam az időt, így végül hétig csevegtünk.

Nagyon remélem, hogy a következő találkozó is hasonló hangulatban telik majd, és azt is, hogy a beszámolóm révén meghoztam a kedved, és esetleg Te is ellátogatsz hozzánk, hogy megtapasztald, az írók is csak emberek, akikkel bármiről el lehet csevegni.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A.M.Aranth – Acorenu

Cassandra Clare - Holly Black: A bronzkulcs

George Mann – Mechanikus London

A. M. Aranth: Cleadur – Dobszó a ködben

A. O. Esther – Frigg rokkája II.