2016. december 20., kedd

🌸 2016 könyvekben 🌸

Egyre közeledik az év vége, úgyhogy arra gondoltam, hozok egy kis évösszegzős dolgot, már ami a könyveket illeti. Idén, legalábbis mostanáig, az újraolvasásokkal együtt 99 könyvet pusztítottam el (csak meg lesz az a száz!), ebből 6-ot hagytam félbe. Most pedig segítségül hívom a Molyt és jöjjenek a kérdések! (Újraolvasásokat direkt nem vettem a válaszlehetőségek közé.)


1. A legjobb könyv, amit 2016-ban olvastál?
Az ember, akit Ovénak hívnak. Hihetetlenül sokat adott nekem ez a könyv, de tényleg. Egyszerűen zseniális, minden egyes embernek a kezébe nyomnám. 

2. A legrosszabb könyv, amit 2016-ban olvastál?
Ha nem számítjuk azokat, amiket félbehagytam, akkor a Fogoly a sötétben. Komolyan, én szeretem a sötét témákat, meg minden, de ez egyszerűen gyomorforgató volt, és nem csak egyszerűen ennyi, hanem emellett még unalmas, logikátlan, sekélyes, satöbbi... Úgyhogy köszönöm a lehetőséget, de nem kérek a folytatásból, az tuti biztos. 

3. A legjobb folytatás, amit 2016-ban olvastál?
Eredetileg a Kardok viharát akartam mondani, viszont rájöttem, hogy azzal olyan sokáig piszmogtam, hogy 2015-ben kezdtem el, de 2016-ban fejeztem be, úgyhogy nem ér. Ezért a választottam a Halálkúra, ami ugyan összetörte a szívemet apró darabokra, de szerintem fantasztikus lezárása az Útvesztő-trilógiának, és a három közül számomra a legjobb rész egyértelműen. 

4. Legnagyobb csalódás?
John Green: Alaska nyomában. Sajnálom srácok, ez van... Rengetegen szeretik ezt a könyvet, de nekem egyszerűen felállt tőle a szőr a hátamon. És iszonyúan sajnáltam, mert alapjáraton szeretem John Greent és a Csillagainkban a hiba is nagyon tetszett tőle. Ezért is volt olyan nagy csalódás ez a könyv. 

5. Legnagyobb meglepetés?
Attól függ, honnan nézzük. Amelyik a legnagyobb meglepetéseket okozta, az a Nincs mit irigyelnünk a világtól volt, Barbara Demick-től. Egyrészt amiatt, mert nem gondoltam volna, hogy egy dokumentum jellegű regény az egyik kedvencemmé válik, másrészt pedig azért, mert a könyv elolvasása után jöttem rá, hogy mennyire érdekel Észak-Korea. 

6. Kedvenc új szerző? (debütáló vagy számodra új)
Fredrik Backman. Miután elolvastam Ove történetét, vadászni kezdtem a másik két magyarul megjelent regényére és ugyan még csak az egyiket olvastam el, kijelenthetem, hogy a jelenlegi kedvenc írómmá vált. Komolyan, ennek az embernek még a bevásárlólistáját is elolvasnám, zseniális. 

7. Legújabb kedvenc karakter?
Ove... ismét. Nem tehetek róla, ez a könyv meg tudja váltani az ember életét, de tényleg. 

8. Egy könyv, ami megríkatott idén?
A bronzkulcs. Sokszor. Konkrétan egy estét bőgtem végig a végétől és még legalább két hétig szomorkodtam miatta. Cassandra Clare és Holly Black szerintem a rajongók könnyeiből merítik az ihletet. 

9. Egy könyv, ami boldoggá tett?
Nyilván rengeteg ilyen volt, de az egyik, ami most hirtelen eszembe jutott, az a Harry Potter és az elátkozott gyermek. Tudom, tudom, nem tökéletes, sőt... De mégis boldoggá tett az érzés, hogy egy kicsit újra belemélyedhetek a HP világába. 

10. Kedvenc filmadaptáció, amit idén láttál?
Már régóta meg akartam nézni az Egy különc srác feljegyzéseit, és a film szerintem még nagyobb hatással volt rám, mint a könyvváltozat. A másik ilyen A dán lány volt, amiből ugyan csak a filmet láttam, de valamikor szeretnék sort keríteni a könyvre is.

11. A legszebb könyv, amit idén vásároltál?
Ugyan a Legenda-trilógiát már korábban olvastam, viszont idén sikerült saját példányra szert tennem mindegyik részből, és egyszerűen imádom a borítókat, szerintem gyönyörűek!

12. Új megjelenés, amit még nem olvastál, de szeretnél?
Gyorsan felpillantottam a kívánságlistámra, és azok közül a könyvek közül is van rajta jó sok, amik idén jelentek meg. Például Lionel Shrivernek az új könyve, a Nagy testvér, vagy az Esővágy, On Sai-tól, aminek már a borítója is megvásárlásért kiált.


13. Könyvek, amiket el szerettél volna olvasni, de nem sikerült?
Már régóta szeretnék belekezdeni a Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógiába és a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei is sok ideje várat magára, azonban idén valahogy nem jött össze a dolog. De nem baj, majd jövőre!

14. Melyik könyveket szeretnéd még elolvasni idén?
Idén úgy döntöttem, hogy szeretnék elolvasni egy karácsonyi klasszikust, hogy ráhangolódjak az ünnepekre és Dickens Karácsonyi énekére esett a választásom, szóval azt még mindenképp szeretném beszuszakolni az ünnepekre. Valamint reménykedek benne, hogy a karácsonyi szerzeményeimnek egy részét is még idén el tudom olvasni, főleg az új kiadásos Dorian Gray vonz nagyon, és Fredrik Backman harmadik regénye, A nagymamám, azt üzeni, bocs

15. Mi lesz az első három könyv, amit 2017-ben fogsz olvasni?
Először is minden, amit az előző pontból nem sikerül elolvasnom... De egyébként most nincs ezeken kívül olyan könyv, amit olyan égetően szeretnék elolvasni, úgyhogy majd válogatok. Nagyon remélem, hogy hamar kijön A bronzkulcs magyarul, mert valamikor év elejére van kitűzve a megjelenés, és azt most mondom, hogy aznap ott fogok toporogni a könyvesbolt előtt!

Nektek milyen az idei könyves termésetek? 

MeowMimi~

2016. december 18., vasárnap

Charlotte Link - Hazug múlt

Vajon miket rejteget egy eltitkolt élet?
Az biztos, hogy ebben a könyvben sok hulla kerül elő a hátsókertből... De miért?
A fülszövege:

Döbbenettel vegyes iszonyat rázza meg az észak-angliai kisvárost, amikor Richard Linville-t, a köztiszteletben álló, nyugdíjas rendőr főfelügyelőt egy februári, hideg éjszakán a saját otthonában brutálisan meggyilkolják. Vajon kinek állhatott az útjában a visszavonultan élő, feddhetetlen idős férfi?
Linville lánya, Kate az apja halálával elvesztette az egyetlen embert, akit szeretett. A londoni rendőrségen dolgozó nő magányosan, céltalanul tölti a mindennapjait: senkihez sem tud közel kerülni, ráadásul a munkában sem érzi magát sikeresnek. Amikor hazatér gyászolni a szülői házba, úgy érzi, a vidéki rendőrség nem tesz meg mindent az ügy felgöngyölítése érdekében, ezért ő maga ered a gyilkos nyomába. A nyomozás során egyre több holttestre bukkan, és egyre több titokra derül fény az apja múltjából – mintha a férfi nem is az az ember lett volna, akinek ő ismerte.
Ahogy Charlotte Link feszült hangulatú, izgalmas krimijének főhőse közeledik a rejtély megoldásához, szembe kell néznie, mivel jár, ha egy hazugságra épített életről lehull a lepel.

Még mielőtt hozzám került volna a könyv, nagyon sok jót hallottam róla. Szóval nem kevesebbet vártam az írónőtől, mint egy izgalmas, fordulatos, és meghökkentő történetet. Mit ne mondjak, sikerült beváltania minden várakozásomat.

Mielőtt eljutnánk a fülszövegben említett brutális gyilkossághoz, egy rettentően titokzatos, és még annál is rövidebb történetbe csöppenünk. Sokáig nem is érti az ember, mi jelentősége van, de mélyen ott lappang, hogy a baljóslatú lezárás, és a sok-sok év kihagyás mégiscsak jelentéssel bír… De vajon milyennel?

Utána nem várat sokat magára Richard magánakciója, mely az életébe került. Rég olvastam ennyire nyers, kegyetlen és embertelen kínzásról, mely gyilkosságba fulladt, méghozzá minden magyarázat nélkül. Holott semmi sem menthetné fel az elkövetőt… Ezért ott van a késztetés, hogy fény derüljön az indítékra, a gyilkos kilétére, főleg, hogy Linville felismerte! Azonban tapogatózhatunk a sötétben.

Csak azért, hogy rágódhassunk a kezdeteken, egy teljesen másik cselekményszálban találjuk magunkat. Kezdetben egy sokat megélt, ám fiatal házaspár mindennapjaiba lelünk betekintést, ahol érződik, hogy nincs minden rendben. A férfi, Jonas, sokat vállal magára, erre rakódik rá a jelenlegi munkája is, ami nagyon megterhelő, főleg lelkileg. Egy olyan embert kell kezelnie, akinek élete egyetlen szegmense meghatározta a hátralévőt, ám mindez már csak a múlt híre, így mások szemében jelentéktelen. Csak elsiklanak felette, pedig lehet, hogy épp az életét menthetnék meg.  Ugyanis az igazságtalanság fájdalma képes egy életre megnyomorítani. A feleség, Stella, sok viszontagságon esett át, de elérte élete célját, és most már mindenáron meg is védi Sammyt a kisfiát. De mégis, mi köze mindennek a gyilkossághoz? Hogy jönnek ők a képbe?

Mielőtt bármi felvilágosítást is kapnánk, visszakanyarodunk Linvillehez, és lányához. Katehez, aki mindenki szemében egy szürke kisegér, egy önbizalom hiányos nő, egy magányos, elveszett lélek, egy döntésképtelen rendőr, avagy maga a kilátástalanság. Aki apja halálával az egyetlen fogódzót is elveszíti, ami a világhoz kötötte. Hogy, s miért az ő feddhetetlen apját ölték meg? És miért nincs semmiféle nyom?

Pedig Caleb nyomozó őrmester minden magánügyi problémán túllépve, jól végzi munkáját. Sőt még Kate életét is próbálja úgy, ahogy terelgetni, miközben kizárja a nyomozás menetéből, de cserébe információkkal látja el.

Ám Kate nem elégszik meg mindezzel, így lassan, lépésenként elkezd megváltozni a célja elérése érdekében. Átlépi az önsajnálat, és saját korlátainak határát, és cselekedni kezd, hogy megtalálja a választ minden kérdésére az apja magánéletét illetően, a nem lévő, vagy már rég elfeledett rendőri megérzéseire kell hagyatkoznia.

A nyomozásnak, és Kate törekvéseinek köszönhetően egyre több rövidebb, ám annál fontosabb szál sejlik fel, és csatlakozik a főszálhoz. Végre beindul a történet, és már nemcsak ütjük a fejünk, hogy történjen már valami konkrétum, ami bármire is választ ad. Viszont a szomorú igazság az, hogy ahelyett, hogy válaszokat kapnánk, csak még több kérdésbe ütközünk. De ami ennél is rosszabb, hogy az írónő élteti bennünk a reményt, mint Kateben, hogy ez alkalommal mindenre fény derül. Aztán pedig kihúzza a lábunk alól a talajt, és szinte mindent lehet elölről kezdeni. Közben pedig folyamatos titokzatosság, feszültség ,és izgatottság lengi körül az ügyet.

Emellett a családi szálhoz is egyre több információ adódik, méghozzá egy baljóslatú férfi személyében, aki tehetséges manipulátor és ezt jól ki is használja… De mit akarhat a családtól, és vajon mire képes? Mikor feltettem magamban ezt a kérdést, sosem gondoltam volna, hogy ilyen brutális szemléltetést kapok. Elképzelni sem tudok kilátástalanabb helyzetet, mint amit az a férfi létrehozott… Ám legalább a szálak összefüggésére fény derült.

Mégis izgulunk a családért, a bátor gyerekért, az elszánt anyáért, és a hősködő apáért, azonban Caleb embere, Jane a legapróbb nyomon elindulva, kitűnő munkát végez. Viszont a megkönnyebbülésnek csak egy apró fuvallata érinthet, mert csak egy parányit jutottunk közelebb a gyilkoshoz.

Csakhogy miután a kérdéseink egy részére igenis választ kaptunk, már csak néhány fontos maradt, de eljutni odáig korántsem egyszerű. Megint bebizonyosodott a számomra, hogy soha nem szabad alábecsülni a fogyatékkal élőket, mert az okozhat gondot, akire a legkevésbé sem gondolnánk. Ebbe az apró szalmaszálba kapaszkodva lehet a gyilkos nyomába eredni, de nem sziklaszilárd meggyőződéssel tesszük mindezt, inkább csak sejtéseink lehetnek a végjátékig…

Hanem, ami a nyakunkba szakad, az váratlan, mint egy pofon. Megértjük a kezdetet, az indítékot, mindent, de hideg zuhanyként ér. Közben ugyan megkönnyebbülünk, de fáj is a szívünk, kicsit keserédes az érzés. Megkérdőjeleződik az emberismeretünk, és igaznak látszik az a mondás, hogy nem lát a saját szemétől… Fáj a felismerés, hogy az, akiről azt hittünk ismerjük, egy teljesen más ember…


≈Köszönöm Charlotte Linknek, hogy napokig bizonytalanságban tartott ezzel a hihetetlen jó krimivel, köszönöm a General Pressnek, hogy mindezt magyarul is papírra vetették, és végül a Kildarának, hogy elolvashattam!
10/9
(bővebben a Kildara oldalán)



2016. december 16., péntek

John Cure - A fekete esernyős férfi

Biztos vagy benne, hogy magunk vagyunk a világban?
Ha valaha is felmerült benned, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, vagy hogy nincs minden kutatásból szerzett információ a nagyközönség elé tárva, vagy hogy nagyobb erők munkálkodnak egyesekben, olyanok, amiket elképzelni sem mersz, akkor ez a neked való könyv.
A fülszövege:

1980-ban Dobogókőn egy magára hagyott gyereket találnak az erdőben. A kisfiú állami gondozásba kerül, ahol – a nevelők legnagyobb döbbenetére – furcsa dolgokat produkál: alvás közben lebeg az ágya felett, előre megjósolja a közeljövő eseményeit, valamint csupán az érintésével képes halott állatokat visszahozni az élők sorába. Aztán egy hideg, téli napon három öltönyös férfi elviszi magával…
2015-ben több magyar nagyvárosban – ahogy a világ számos pontján – különös hangokat lehet hallani. Az apokaliptikus hangról (Apokalipszis Harsonái) készült videók elárasztják az Internetet. A hangokat követően az esetek helyszínén minden alkalommal felbukkan egy titokzatos férfi, aki a legnagyobb melegben is fekete, jól szabott öltönyt és kalapot visel, kezében pedig egy fekete esernyőt tart. Azok, akik találkoztak vele, az arcvonásaira egyáltalán nem emlékeztek, de az feltűnt nekik, hogy a kortalannak tetsző, kifogástalan modorú és öltözetű férfi lábán mindig poros volt a cipő.
Egy kelet-magyarországi kisvárosban öt különös alak figyeli és elemzi titokban a város lakóit: Kristálygyerekeket keresnek. Egyik célpontjuk Szofi, a fiatal hobbifotós újságírólány, aki legjobb barátjának segítségével kutat a különös hangok után. Nyomozásuk során nem csak elfojtott, egymás iránti érzelmeikkel kell szembenézniük, de hamarosan üldözött vadként az életükért kell küzdeniük, mert egy távoli galaxis katonái, és a magyar titkosszolgálat is rájuk vadászik.
Elképzelhető, hogy idegen civilizációk titkos bázisai találhatók a Földön már az idők kezdete óta? Kik azok az elnyűtt ruhájú alakok, akik minden helyzetet pár lépéssel előttünk már ismernek? Akik érintésükkel vagy tekintetükkel képesek fájdalmat okozni, teljesen lebéníthatnak, és az emlékeinket is törölhetik?
És mi van akkor, ha a dinoszauruszokat elpusztító aszteroida egy űrhajó volt, és a Földön mi magunk vagyunk az idegenek?
A népszerű szerző, John Cure új regénye, izgalmakkal és különös eseményekkel teli misztikus sci-fi thriller, ami torkon ragadja, és egy pillanatra sem ereszti az olvasót.

Valóban nem eresztett. Imádtam John leírásait, még ha néhol gyomorforgató témákat is boncolgatott, vagy ha furcsa képtársításokkal is élt. Eddig minden könyvében képes volt úgy megfogalmazni minden mozzanatot, rezdülést, hogy magam előtt láttam a cselekményt, mintha filmet néznék, csak sokkal fókuszáltabb, és jelentőségteljesebb. Itt nem kalandozhat el a figyelmünk egy háttérben meghúzódó mozdulatra, hanem mindenegyes szó megköveteli a teljes figyelmet. Ennek fényében viszont hihetetlen, milyen meglepetést tud okozni egy-egy fordulata. Pont így történt most is.

A kezdeti ismertetés, a szálak lassú bevezetése, a millió idősík összefonódása azonnal rengeteg kérdést vonzott maga után. Folyton az kattogott az agyamban, hogy mi történt tulajdonképpen a prológusban? Mert már megtanultam, hogy nem szabad elsiklani az elsőre jelentéktelennek tűnő részletek felett. Majd jöttek az újabb kérdések, ki ez a Simon, és miket tud? Hova tűnt? De bennem maradt a remény, hogy nem marad megmagyarázatlanul egy kérdésem sem, mert az a jólelkű, és vakmerő Bandi bácsi ígéretet tett, amit be is tart. Majd mikor azt hittem, a fejem tele az összes létező kérdéssel, jött Herczeg Szofi az elszántságával, ami a különös hangok irányába sodorta. Mik ezek a hangok? Hova vezet ez a nyomozás? Kik követik? És a legfontosabb, ki az a férfi feketében, egy esernyővel? És akkor még nem is említettem az Árnyék Hadtestet…
Ugyan nem kapunk egyenes választ egyik kérdésünkre sem, de azért szépen lassan elkezdenek összeállni az információmorzsák. Majd miután Szofi célkeresztbe kerül, felgyorsulnak a történések, és már csak arra eszmél az ember, hogy a fekete esernyős férfivel ül szemközt. Hiába a nagy titkolózás, az álca lehullik róla is, csakúgy, mint az állam által titkolt eseményekről. De mielőtt túl sokat megtudnánk egy szálról, tovalépünk egy másikba. Vissza az időben, vissza Bandi bácsihoz, vissza oda, ahol Simon felkutatása élteti, és viszi őt előre lépésről lépésre. Mielőtt túl nagy előrelépést tennénk ennek a szálnak a lezárása felé, újabb váltásba ütközünk. Olyan fejlett lényekkel találjuk szembe magunkat, akik bármit megtehetnek velünk, és ami még aggasztóbb, előszeretettel ki is használják ezt.
A szálak sűrű, és gyors váltogatása több kérdést generált, mint amire választ tudott adni, de nem bántam, mert a szereplők személyisége és az egymással való kapcsolatuk eléggé lekötött. Főleg Marcell személye ette be mélyen magát a mindennapjaimba, míg olvastam. Kérdéseket ébresztett bennem, és képtelen voltam behatárolni őt. Egyszerre undorodtam attól, ahogy a nőkről gondolkodott, és ahogy kezelte néhányukat, miközben láttam a gondolkodásmódját, az érzéseit, a félelmeit, a vágyait, és tapasztaltam a csalhatatlan humorát. Ezek miatt viszont megkedveltem, de a mai napig ambivalens a számomra. Sekélyes, mégis mélyen érző. A másik oldalon ott állt Szofi. Szofi, aki túlságosan lebecsülte magát, aki hagyta, hogy a múlt árnyai befolyásolják a jelenét, aki képes volt megvárni ezt a fajankó Marcit, pedig okos egy lány.
A szereplőkön túl nagy hangsúly lett fektetve az összes idősík történelmére (mintha John ismerné a történelem tanárnőmet: „Térben és időben helyezd el!”), egy lélegzetvételnyi nosztalgia felvillanásai voltak ezek. Csakúgy, mint a nem oly rég történő menekült áradat átvonulása Magyarországon. Felemelő volt olyan véleményt olvasni, ami objektíven, liberálisan, és legfőképp humanisztikusan közelítette meg a problémát, amit sokakról nem lehetett elmondani. 
Mindeközben egyre több minden derült ki a lényekről, az elhallgatott tettekről, Simonról, és Szofiék szerepéről. De a legmegdöbbentőbb az, hogy minél több minden derült ki a minket körülvevő világról, annál többször éreztem azt, hogy milyen apró is vagyok, milyen kicsi és időszakos felvillanás az Univerzum ősrégi életében, a csillagok állandó ragyogása alatt. 
A további eseményekről csak annyit, hogy rendkívül fordulatos, és meghökkentő részeket tartogatott a végére John. Olyan dolgok történnek ott, hogy a megrökönyödéstől, megáll a szíved, hogy aztán egy dobbanásnyi idővel később, megkönnyebbülve verjen tovább. Mégis szívfacsaró az, hogy milyen szerepet szánt Simonnak az élet, ennek az érző, összetett léleknek, aki mindenkit maga elé helyez. Aki egy kisebb csoda. Imádtam őt, s minden rezdülését. 
Ám minden megdöbbentő, felfoghatatlan, szívfacsaró, szomorú, felszabadult, megkönnyebbült, boldog és néhol gusztustalan megszólalás mellett humoros, izgalmas és szórakoztató tud lenni a történet, ami valljuk be, nem kis teljesítmény. Valójában az érzelmi hullámvasút szinte minden pontját érintjük egyszer olvasás közben, és talán pont ez teszi olyan olvasmányossá. 

Ellenben vannak részek, amik korántsem könnyed témákat feszegetnek. Akkor ott meg kell állni, és elgondolkodni. Elgondolkodni azon, mit teszünk a Földdel, hová tart ez a világ? Mérlegelni azt, hogy mi, egyének mit szeretnénk a jövőtől, hogy mi számít igazán, hogy egészséges-e az értékrendünk, és a másokról kialakított képünk?
Hihetetlen élmény volt. Köszönöm John Curenak, és kiadójának, hogy mindez a kezemben, a szemem előtt, és végül a lelkemben köthetett ki. 
10/10

2016. december 14., szerda

Szerdai ajándék ötletek a könyvek szerelmeseinek


Az ismerősöd,  a legjobb barátod, vagy esetleg a párod odavan a könyvekért? Viszont idén nem egy könyvvel lepnéd meg, pedig annak tuti örülne? Más szeretnél adni, nehogy melléfogj? De mégis valami könyveset? Nincs ötleted, és kevés az időd?
A karácsony valóban vészesen közeleg, és ennek nyomását mindannyian érezzük. Főleg, ha egyeseknek még nem találtunk megfelelő ajándékot... De semmi gond, ráérünk még! Van néhány ötletem, ami biztosan belopja magát az ajándékozott szívébe:)

1. Ékszer
Egyéni meggyőződésem, hogy ékszerrel nem lehet mellé nyúlni! Persze, nem mindegy, milyen az az ékszer. Személyre kell szabni. Karkötő, gyűrű, fülbevaló, vagy lánc legyen? Milyen stílust képviseljen? Ezt mind neked kell eldöntened! 
Ám, ha mégsem ismered annyira az illetőt, akkor nehezebb a döntés. Ilyenkor hatékony fegyver az óvatos tapogatózás... Mit olvas mostanában? Milyen könyveket kedvel? Van-e kedvenc idézete? stb. Ezt mind szépen el lehet rejteni egy beszélgetésben. De, ha végképp nincs lehetőséged észrevétlenül megszerezni a válaszokat, a tipikus "van egy barátom, akinek ezt meg ezt adnám, szeret olvasni, de mit gondolsz minek örülne igazán?" szöveg is tökéletes:D /ez a módszer bármelyik ajándéknál bevethető/
Ha ez sem működik, a karkötőre szavazok, azt általában mindenki hord:)
Innentől kezdve minden azon múlik mennyit tudtál meg. 

Persze ez csak néhány önkényesen kiválasztott darab. Millió félére-fajtára lehet rábukkanni a neten:) De, ha nagyon kreatív vagy, és időd is engedi, készíthetsz te magad is hasonlókat!

2. Könyvjelző
Bármily hihetetlen, könyvjelzőre mindig szükség van. Mindegy, hogy már van vagy ezer darabja, és mégis egy papírfecnit használ az illető.
Lehet saját készítésű (az mindig jobb), de veheted is:)



3. Táskák
Nem kell mindjárt csilliós dolgokra gondolni! Manapság úgy is rettentő divatosak a vászontáskák, szatyrok. Konkrétan veszel egy sima egyszínűt, és textil filccel azt firkálsz rá, amit csak akarsz. És ez az ajándék azon túl, hogy kézzel készül, teljesen egyedi! Itt is ugyanaz él, mint az ékszernél, lehet egy könyvből idézet, vagy egy írótól, vagy bármi egyéb:)


4. Bögrék
Lehet, hogy elcsépelt, de higgyétek el, bögre mindig kell! Főleg, ha az, akinek adjátok olyan kétbalkezes, mint én, és sok mindent tör össze:)
Itt is lehet konkrét könyv, író, vicces idézet.. Szinte bármi. És ez is lehet általad készített, vagy olyan, amit megrendelsz, de így is egyedi, vagy akár boltban kapható, felkapott verzió. Rád van bízva:)



5. Ruhadarabok
Már régebben volt egy posztom, amiben pólók, pulcsik szerepeltek, úgyhogy most a kiegészítőkre, apró ruhadarabokra koncentrálok:)
Egy zokni, egy sál, egy kesztyű, vagy egy sapka, nemcsak jó ajándék tud lenne, de esetenként akár vicces is...
Íme, néhány ötlet:



+1: Bármi, ami még a könyvekhez köthető
Tényleg, lehet bármi, amit el tudsz "könyvesíteni". A gyertyától kezdve, egy befőttesüvegen át, egészen egy feliratig. Lehet, hogy most ez egy kicsit hülyén hangzik, de legyen fantáziád!


++1: Párnák
Puha párnák közt olvasni a legjobb... Ezt nem is ragoznám tovább, tuti ajándék!


Remélem segíthettem, és találtál valamit, amit szívesen ajándékoznál, valakinek, aki él-hal a könyvekért;)
Ha sikered lett az egyik ajándékkal, írd meg! Kíváncsi vagyok;)
Szép napot!:)

2016. december 11., vasárnap

Angela Marsons - Ördögi játszmák

Egy pszichopata fejében...
Angela Marsons második regénye is eszméletlenül izgalmasra, fordulatosra, és meghökkentőre sikeredett. 
A fülszövege:

Alexandra Thorne pszichiáter. Jól menő magánpraxist visz, önkéntes munkát vállal egy rehabilitációs intézményben, cikkei jelennek meg szakmai lapokban, intelligens, vonzó; és olyan szabadságot teremt magának amelyre mindig is vágyott. Egy tökéletes nő, egy tökéletes élet.
Egy nap azonban az egyik páciense gyilkosságot követ el, bosszút áll egy hajdani traumáért. Egy másik páciense majdnem agyonver egy férfit, aki csak megrázogatta, hogy felébressze. Mi történik dr. Thorne betegeivel, hogy ilyen erőszakos cselekményeket hajtanak végre? Mi zajlik egy-egy terápián? És mi lehet az orvos valódi szándéka? 
Kim Stone felügyelő hátborzongató ügybe csöppen, a megérzéseire hagyatkozva, mást lát ott, ahol a kollégái és a felettese csak maszkot. Egyedül marad: a saját szakállára kezd nyomozni, de talán gyermekkora tragikus eseményei, veszélyes élete miatt egy okos és számító elme számára könnyű préda lehet…
Kim Stone az Ördögi játszmák történetében ugyanolyan keményen és minden megalkuvás nélkül veszi fel a harcot a bűnnel és a bűnösökkel szemben, mint az Elfojtott sikoly című kötetben. 
Angela Marsons újabb regényét ezúttal is a veszélyes tempó, a pergő szócsaták és az akciódús nyomozás jellemzi.

Amint kinyitottam, izgalom járt át, hogy újra belecsöppenhetek Kim Stone világába. Jóllehet ebben a részben merőben más az alapszituáció az előző kötethez képest, ahol végig feszít a tudatlanság és a kétség, ki is lehet a gyilkos, ugyanis itt szememtől szembe állunk a szálak mozgatójával. Ám ez semmit sem vesz el a nyomozás feszültségéből, sőt, egy felturbózott Columbo filmként pereg le előttünk a könyv főszála, amit szépen körbefon egy, – sajnálatos módon – szinte mindennapi eset felderítése.
A hidegrázós kezdetért pont ez a mellékszál felel, amely gyakoriságával, és szörnyűségével a szívünkbe mar, undort ébreszt, és kérdéseket hagy maga után. Hogy képes egy apa minderre? Miként lehet egy ekkora titkot elfedni? Fel lehet-e épülni egy ekkora traumából?
Mindeközben egy-egy pillantást vethetünk a Kim lelkében dúló érzésekre, a töménytelen bűntudatra, és gyűlöletre, amiknek elnyomásával képes csak a felszínen tartani magát. De meddig?
Ugyanakkor elkezd előttünk felsejleni a főszál, ami letaglóz, annak ellenére, hogy az írónő az elején figyelmezteti olvasóit, hogy a könyv egy igazi pszichopata természetét hivatott bemutatni többek között. Ám a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaki képes oly’ módon forgatni a szavait, megjátszani önmagát, eltéríteni másokat, ahogyan Alex tette. Néhány jól megfogalmazott mondat, elrejtett kulcsszavak, és mintha hipnotizálták volna az illetőt. Egy Alexhez hasonló személynek nem lehet felhozni semmiféle mentséget enyhítésül. Lehet, hogy hiányzik belőle az empátiáért felelős gén, hogy képtelen bűntudatot érezni, de, hogy a saját igazának bebizonyítására képes felhasználni másokat, tönkretenni az életüket, és általuk még több emberét, ez egyszerűen hihetetlen, és megbocsáthatatlan. Soha életemben nem undorodtam még ennyire egy karaktertől sem. Félretéve minden negatív érzést, belemerültem a nyomozásba, hogy minél hamarabb elnyerjék büntetésüket az arra érdemesek.
A nyomozások előrehaladtával egyre több szál kapcsolódik be, és szövődik össze, miközben az olvasó egyre nagyobb késztetést érez arra, hogy ráordítson a nyomozó brigádra, hogy „Hé, emberek! Nyissátok már ki a szemeteket, és a fületeket! Bízzatok a főnökötök megérzésében!”. De sajnos Kim sem elég biztos magában, a többiek pedig csak még inkább elbizonytalanítják, de ő hajthatatlan. Lépésről lépésre megbizonyosodik róla, hogy valami nem egészen stimmel, ezzel pedig saját magát sodorja veszélybe… Egyszerűen elképesztő memóriája, és szakértelme van, ami az emberségével, és empátiájával egyesülve (ezeket a tulajdonságokat soha nem venné magára) rettentő jó nyomozóvá varázsolja. Ellenben a legfontosabb, hogy soha nem adja fel, mert ő kiáll az igaza mellett. De milyen áron?
Alex egyetlen hibája, hogy alábecsüli az embereket, a kitartásukat, az eszüket, és a gyengeségükből fakadó erőt, mert csak az lebeg a szeme előtt, hogy ő mindenkit képes kiismerni, de még nem találkozott Kimhez hasonlóval…
Az egész kötet egy felfokozott érzelmi állapotba sodor, ahol már az ember kínjában ordítana, hogy vessenek véget a szörnyűségeknek, hogy állítsa meg már valaki a történések fonalát! Végig görcsben tartja a gyomrod az izgalom, hogy elképedj, megzavarodj, mosolyogj, szorongj, és végül fellélegez egy pszichopata ördögi játszmáinak végén.
10/10
(bővebben a Kildara oldalán)

2016. december 4., vasárnap

Scott Hawkins - Az Égett-hegyi könyvtár

Egy új világszemlélet, amiben az idő megáll
Valami új, valami meglepő, valami teljesen egyedi, valami, ami kizökkent, amihez hasonlót még nem olvastál.
A fülszövege:

“EGY ELTŰNT ISTEN.
EGY KÖNYVTÁR AZ UNIVERZUM TITKAIVAL.
EGY NŐ, AKI TÚL ELFOGLALT AHHOZ, HOGY ÉSZREVEGYE MEGKÖVÜLT SZÍVÉT.
Carolyn alig különbözik a körülötte élő emberektől. Szereti a guacamolét, szeret rágyújtani és steaket enni. Tudja, hogyan kell használni a telefont. A ruhák néha ugyan kifognak rajta, de a karácsonyi pulóverből, biciklisnadrágból és lábmelegítőből álló szerelése komoly sikert arat. 
Elvégre régen ő maga is átlagos amerikaiként élt. 
Ez persze már nagyon régen volt. Még azelőtt, hogy a szülei meghaltak. Azelőtt, hogy más gyerekekkel együtt befogadta őt egy férfi, akit csak Apának hívtak. 
Carolyn azóta nem sokat járt odakint. Adoptált testvéreivel együtt Apa ősi szokásainak megfelelően nevelkedtek: Könyvtárának könyveit tanulmányozták, és megtanulták Apa hatalmának néhány titkát. Néha pedig azon tűnődtek, kegyetlen tanáruk titokban nem maga Isten-e. 
Ám Apa váratlanul eltűnt, és a titkait tartalmazó Könyvtár a teremtés feletti hatalom erejével együtt őrizet nélkül maradt. 
A hatalmat maguknak akaró, kegyetlen ellenségek sorakoznak fel Carolyn ellen, akiknek ereje messze meghaladja az övét. 
De ő számolt ezzel. 
Az egyetlen gond csak az, hogy miközben egy új Isten megteremtéséért harcol, megfeledkezik azokról a dolgokról, amelyek emberré teszik őt.”

Mikor megkaptam a könyvet, egy kicsit féltem tőle, vagyis inkább nem tudtam mire vélni a műfajok keveredését a borító összességével, de amint elkezdtem olvasni, minden félelmem, kétségem eltűnt, és csak belemerültem, mert nem hagyott más választást.
Egy igazán brutális kezdetet tár elénk. Hisz nem mindennapi, hogy valaki véresen sétálgasson egy gyilkosság után, és mindehhez mosolyogjon…
Végül is Carolyn sem egy mindennapi nő. Rengeteg minden rejtőzik benne, tudás, ravaszság, harciasság, bátorság, vakmerőség, céltudatosság, és valahol nem is olyan mélyen szeretet, emberi érzékenység, remény egy jobb életre. De ezt senki sem tudhatja, még mi sem. Ezért is vág rögtön a közepébe az író, így másodpercek alatt kell felvennünk a fonalat, ami nem könnyű. Miközben sodor a cselekmények áradata, csak kapkodjuk a fejünk, agyalunk a kimondatlan, háttérbe szorult dolgokon, mert amire kíváncsiak vagyunk, arról mindenki csak hallgat.
Apa valóban Isten? Vajon mindenkit lesújtott az eltűnése? Ki tehette mindezt? Kik is azok a könyvtárosok, mi a feladatuk? Hogyan váltak ilyenné? Mi történt gyermekkorukban? És mit akarnak valójában?
Mindezekre nem tudjuk a választ a történések nagy részében, csakúgy mint Steve, aki próbál alkalmazkodni, miközben semmit sem ért..
Ám a végére belassulnak a dolgok, pont mikor az olvasó már kezd aggódni, hogy fogynak a lapok, és szépen lassan minden világossá válik. Értelmet nyernek az apró utalgatások, kinyílik előttünk a világ, az univerzum, és ezeknek minden egyes titka. Megismerjük Carolyn igaz valóját, amit álarc mögött rejtegetett. Megtudjuk, mi történt a múltban, megismerjük Apa uralkodását, nagy tervét, bukásainak okát, és végül győzelmét, amiért áldozatot hozott.
Ám nem ő az egyetlen, akinek fel kell adnia valamit egy élhető világért, mert áldozatok mindig lesznek, de egy dolog vigasztal, sosem maradunk egyedül egy életen át.
Végül, mikor az utolsó szavakon ragad a szemünk…
…az idő…
…megáll.
≈Egy életre lenyomatot hagyott bennem.
10/10
(bővebben a Kildara oldalán)

2016. december 1., csütörtök

Alex Flinn - Beastly - A szörnyszívű

Kiléptem egy kicsit a megszokott olvasnivalóim közül, ugyanis ma egy olyan regényt fogunk kitárgyalni, ami stílusában és műfajában is enyhén szólva messze esik az eddigi olvasmányaimtól... Jöjjön A szörnyszívű!

Kezdjük rögtön egy ténnyel rólam: ki nem állhatom a romantikus regényeket. De komolyan, én őszintén bevallom, hogy agybajt kapok tőlük, és akárhányszor próbálkoztam egyet elolvasni, a vége az lett, hogy utáltam az egészet és félbehagytam, vagy végigküzdöttem magam rajta, de változatlanul utáltam az egészet. Nem tudom miért, pedig nem vagyok egy kőszívű alkat, de valahogy az ilyen könyvek nyálassága és sablonossága mindig felidegesít. Azonban egy kis részem töretlenül hisz benne, hogy igazából csak még nem találtam meg Azt a bizonyos romantikus regényt. 

Ez volt az egyik ok, amiért belekezdtem ebben a regénybe, a másik pedig az, hogy idén végre én is rendeltem magamnak Könyvmolyképzős Szeretetcsomagot és megfogadtam, hogy mindenképpen el fogom olvasni a csomagban lévő ajándékkönyvet. Ha egy Twilight fanfiction sorozat 56. része lesz, akkor is! 

De nem az lett, hanem A szörnyszívű, ami lényegében a klasszikus mesének, a Szépség és a Szörnyetegnek a modern feldolgozása. Ami szerintem egyébként egy szuper ötlet, már régóta vadászok ilyen mesefeldolgozásokra ezért kimondottan lelkesedtem a könyvért, annak ellenére, hogy a fülszövege szerintem valami elképesztően béna: 

Szörnyeteg vagyok

Egy szörnyeteg. Nem farkas vagy medve, gorilla vagy kutya, hanem egy teljesen új faj, ami két lábon jár – egy karmos-agyaras teremtmény, akinek minden testrészét sűrű szőr fedi. 
Azt hiszed, ez egy tündérmese? Nincs olyan szerencsém. 
New York Cityben vagyunk. És a jelenről beszélek. Nem baleset ért, és nem valami betegség támadott meg. De örökre ilyen torz maradok, hacsak meg nem sikerül törnöm az átkot. 
Igen, az átkot, amit az irodalomórámra járó boszorkány bocsátott rám. Hogy miért változtatott szörnyeteggé, aki nappal elrejtőzik, éjszaka pedig az utcákon settenkedik? 
Elárulom. 
Elmesélem, milyen voltam Kyle Kingsburyként, olyasvalakiként, aki mindenki lenni szeretne, gazdagon, tökéletes külsővel és tökéletes élettel. Utána elmesélem, hogy váltam tökéletesen… szörnyeteggé. 
Akarod hallani? Mered hallani? 

Kezdjük rögtön azzal, hogy a könyv eleje egyszerűen kibírhatatlan, és ennek egyetlen oka van: a főszereplő. Kyle tipikusan az a fajta bunkó, önelégült, arrogáns, egoista, elkényeztetett, gazdag kölyök, akit az ember minden további nélkül szolgálatkészen agyoncsapna, ha lehetősége lenne rá. De komolyan, annyira elviselhetetlen volt az első néhány fejezet, amikor a drága Kyle még nem változott szörnyeteggé, hogy azt hittem, a dühöm apró cafatokká fogja porlasztani a könyvet a kezemben. Aztán az átok megtörténte után lassanként javul a dolog, jó volt látni, ahogy Kyle (avagy a későbbi választott nevén Adrian) lassan megbarátkozik a helyzettel és vele együtt elkezd megváltozni, meglátni azokat a dolgokat maga körül, amiket eddig a mérhetetlen önimádata és gőgje miatt észre sem vett. 

Kyle a filmváltozatban "szörnyetegként"
Most komolyan, ez mégis mi akar lenni?!
Ebben segíti őt a szolgálója, Magda, aki az én szememben tipikusan az a bölcs, anyáskodó figura, aki minden mesében elengedhetetlen és Will, a magántanára, aki a vaksága ellenére rengeteg minden tanított a fiúnak és bevallom, nekem ő volt a kedvenc karakterem. Jó volt olvasni néha, hogy valaki józan, de mégis pozitív gondolatokkal bátorítja Kyle-t, mert az egyébként sokszor rá is fért. 

És itt térnék át a könyv egyik hibájára. Engem nagyon zavart az a sok önsajnáltatás, amit Kyle lenyomott, főleg a történet első felében. Tudom, tudom, a szenvedésünknek mindenképp hangot kell adni, és amúgy is, mindenki menjen a pokolba, még akkor is, ha magamnak csináltam az egészet... Na, de kérem szépen, ennyiszer? Meg ilyen hosszan? 

Szerencsére némi üde színfoltot jelent a sok szenvelgés közepette a másik főszereplő, Lindy, akinek a családi hátterét igencsak modernizálta az írónő, és bevallom, nekem nem is tetszett ez a drogos, agresszív apafigura, valahogy nem illett bele az egész mese koncepciójába. Lindy viszont igazából egy szerethető karakter lett volna, de szinte alig látunk belőle valamit. Oké, tudjuk, hogy szeret olvasni, meg okos, meg szereti az apját, annak ellenére, hogy egy seggfej visszataszító ember, viszont ezen kívül nem igazán nyerünk bepillantást a személyiségébe, hiányzik a mélység az egész 
karakterből. 

És ez valahol az egész könyvre igaz: hiányzik belőle a mélység. Ami persze nem feltétlenül baj, mert nem kell, hogy minden regény, ami valaha olvasunk, hatalmas életbölcsességekkel tömje tele a fejünket, de én szeretem, ha egy könyv hozzám tesz valamit, ha ad gondolkodnivalót, vagy legalább beszippant a világa. De ez itt sajnos nem történt meg, ez a regény pontosan azt adja, amit az eredeti mese alapján várunk tőle, a cselekmény csordogál a maga kis medrében, nem túl eseménydúsan... Tehát az egész könyv karakter-és érzelemközpontúra lenne kitalálva elviekben, azonban ha az olvasót nem ragadja meg a stílus vagy nem kötődök a karakterekhez (amit az író nem igazán segít elő, valljuk be), akkor bizony nagy esély van rá, hogy unni fogja a könyvet. A másik nagy problémám az volt, hogy nekem teljesen hiányzott az egészből a varázslat. Mármint... Ha az ember egy olyan történetnek a feldolgozását olvassa, mint a Szépség és a Szörnyeteg, akkor azért várja azt a bizonyos fajta mágikus hangulatot, amiből én semmit sem érzékeltem a könyvben és ezt nagyon sajnáltam... 

Mindent összevetve nem mondom azt, hogy kimondottan rossz könyv A szörnyszívű, csak azt, hogy semmivel sem több, mint amit első ránézésre várnánk tőle. 

Kedvenc szereplő: Will, Magda
Kedvenc idézet: 
A lány felvonta a szemöldökét. – És minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?
– Nem mondanám megtiszteltetésnek. Én csak… elgondolkoztam.
– Az biztos szokatlan élmény lehetett számodra. 

10/6

MeowMimi~