2016. április 27., szerda

Könyvfesztiválos szerda

Múlt hétvégén voltam életem első Nemzetközi Könyvfesztiválján, így gondoltam nem árt előtte felkészülni. Több szempontból is vizsgálódtam. Először is megbeszéltük a Kildarás csapattal, hogy hol s mikor találkozunk, majd a találkozó előestéjén összepakoltam a nélkülözhetetlen dolgokat, mint a toll, jegyzetfüzet stb. Természetesen másnap a tömegközlekedésen fedeztem fel a hiányát, szóval még jó, hogy összepakoltam a cuccaimat, hogy szépen otthon felejtsem... Szerencsére Christi kisegített így gond egy szál se. Ám mindezek előtt utána olvastam a rendezvénynek, de mégis maradtak kérdéseim, na meg a lányoknak is. Hát ezeket fel is tettem a kedves főszervezőnek, aki volt szíves gyorsan válaszolni. Itt is köszönöm neki!:) 
Tehát néhány apró érdekesség a Könyvfesztivállal kapcsolatban:

Elsőre, egy könyvimádó számára érdekes kérdés tettünk fel, méghozzá azt, hogy megtudják-e mondani, hogy eddig hány könyvnek sikerült gazdát találnia a rendezvényeken?
A válasz egyszerű és megmosolyogtató volt:
Nemzetközi Könyvfesztivál: Jó kérdés, sajnos nincs mód mérni, hisz annyi könyveladást bonyolítanak le a résztvevő kiállítók, hogy lehetetlen mindezt felügyelni. Ezt követően megelégedettséggel nyugtáztuk, hogy annyian imádják a könyveket, hogy összeszámolni sem lehet, mennyi kötetnek lesz új tulajdonosa.

Majd kicsit más vizekre eveztünk, és feltettük talán a legnehezebb kérdést, hisz mégis mi alapján tudják kiválasztani a díszvendégeket? Részünkről minden írót meghívnánk a bőség zavarában, de a Könyvfesztiválosok találtak megoldást.
NK: A díszvendég író személyére a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagkiadóink tesznek javaslatot, és az így összegyűlt javaslatok közül a szervezet elnöksége szavazással választja ki azt az írót, akit végül meghívunk. A díszvendég országok kiválasztásában sokféle szempont játszik szerepet. Szlovákiára például többek közt azért esett a választásunk, mert fontosnak tartottuk, hogy végre legközelebbi szomszédjaink irodalmát, könyvkultúráját is megismerjük.

Ha már a díszvendégeknél tartunk, azt is megkérdeztük, hogy melyik külföldi írót övezte a legnagyobb figyelem, siker? Ugyanis köztudott, hogy minden évben nagyobbnál nagyobb nevek örvendeztetik meg az olvasást szerető közönséget a megjelenésükkel, de lehet-e valami eltérést érezni?
NK: Eddig még minden díszvendég-írónk nagyon népszerűnek bizonyult az olvasók körében – elég, ha csak a dedikáló-asztalok előtt kígyózó végtelen sorokra gondolunk. Salman Rushdie, Umberto Eco, Ljudmila Ulickaja, Sofi Oksanen, Paolo Coelho – mindannyiukra tömegek voltak kíváncsiak.

Ezek alapján mindenkinek egyaránt tudunk örülni, de mi a helyzet a hazai írókkal?
NK: A hazai szerzők közül többek közt Esterházy Péter, Háy János, Nádas Péter, Vámos Miklós előadásai, könyvbemutatói töltik meg mindig zsúfolásig a termeket.

Kíváncsiak voltunk arra is, hogy ki volt az eddigi legmesszebbről jövő kiállító?
NK: Kanada és Kína volt a két legmesszebbről érkező díszvendégünk. Meg sem lepődtünk, hogy ilyen messziről is képesek írók utazni, csak hogy találkozzanak a magyar közönséggel.

Ha a magyar közönségről van szó, felmerült bennünk a kérdés, hogy vajon hányan fordultak meg eddig az eseményen?
Egy kicsit csodálkoztunk mikor meghallottuk, hogy több tízezer látogatónk van minden évben. Ez azért igazán figyelemre méltó, és lenyűgöző egy szám.

Mégis kikből tevődhet össze ez az irtó nagy tömeg, kérdezhetnénk, és tettük is. Érdeklődtünk, hogy milyen életkori megoszlásokat tapasztaltak? És emellett mennyire látják a fesztivált sikeresnek a fiatalok körében?
NK: Úgy tapasztaljuk, hogy nagyjából egyforma arányban képviseltetik magukat az egyes korosztályok a fesztiválon. Sokféle programot kínálunk a legkisebbeknek, így ők és a szüleik minden évben nagy számban látogatnak ki a Millenárisra. Az utóbbi években mintha megnőtt volna a 18-25 éves korosztály érdeklődése a rendezvény iránt, és ennek nagyon örülünk.
Ebből világosan látszik, hogy az olvasás megint fontosabb szerepet tölt be az emberek életében, és nem csak leköti őket, hanem szeretik is.

Ezek alapján megkérdeztük, hogy milyen visszajelzéseket kapnak? És hogy mindezek fényében hogyan változott a rendezvény arculata?
NK: Az évek során igyekeztünk odafigyelni és reagálni a változó trendekre és igényekre. Így épültek be lassan a fesztivál tematikájába az e-olvasókkal, e-könyvekkel kapcsolatos szakmai előadások, vagy a kifejezetten a kamasz olvasókat megszólító programok. Nagy örömmel üdvözöltük tavaly a sci-fi és fantasy-irodalommal foglalkozó tematikus beszélgetéseket is. Igyekszünk aktívak lenni a közösségi médiafelületeken, és törekszünk arra, hogy hatékonyabbá tegyük a kommunikációnkat.
És mi ennek nagyon örülünk is, ahogy említették az évek során rohamosan fejlődött a technika, így az is könnyebbé teszi a programok átlátását, hogy különböző internetes oldalakon folyamatosan követhető a fesztivál alakulása.

Ennek következményeként megkérdeztük, hogy melyik évet tekintették az eddigi legsikeresebbnek? Hisz a változtatások sokban befolyásolhatják a rendezvény lefutását.
Megint csak egy mosolygásra okot adó, őszinte választ kaptunk: Minden évben úgy érezzük, hogy az volt a legsikeresebb évünk :)

Ezek után egy kicsit vájkáltunk, hisz nem létezik olyan rendezvény, ami pontról pontra a terv szerint halad. Ezért egy kis betekintést kértünk a színfalak mögé és megkérdeztük, hogy milyen furcsaságokba futottak bele az évek során, volt-e valami kirívó, szokatlan, amire nem számítottak?
NK: Mindig vannak mulatságos történetek – vagy pontosabban, olyan történetek, amelyek utólag visszanézve mulatságosak. Egyszer például – mert a szervező is ember – az előadása után megkértem az egyik külföldi vendégünket, hogy dedikálja nekem a könyvét. Ő megkérdezte a nevemet, majd hogy biztos legyen benne, hogy nem rontja el, gyakorlásképpen leírta… Golyóstollal… A konferenciaasztal fehér terítőjére.

Majd, hogy komolyabb témára térjünk, feltettük a másik nehéz kérdésünket, hogy egyáltalán milyen koncepcióba kapaszkodnak, mennyi munka befektetését igényli mindez? És úgy érzik-e, hogy megtérül a munkájuk?
NK: A célunk az, hogy mindenki – a kiállítók, a szerzők, a látogatók – úgy érezze, hogy érdemes volt eljönnie, kiállítania. Ez természetesen sok munkába kerül, de azt hiszem, minden kollégám egyetért velem abban, hogy igen, megéri. De még mennyire!

És mi mennyire becsüljük ezt a csapatot, hogy évről évre megörvendeztetnek minket ezzel a kiváló fesztivállal. Köszönjük nekik!

Ez lett volna a kis vájkálódásom, de bővebben megtaláljátok a Kildara oldalán.

2016. április 26., kedd

Madarak a dobozban

Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.
A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.
Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve.
Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?

~ Kezdeném a legszembetűnőbbel az értékelést: a borító. Mennyire jól néz már ki?!
Csak hálát tudok rebegni a Fumaxnak, hogy megtartották az eredeti borítót.

 De ugye egy könyvet nem a borítója alapján ítélünk meg, szóval lássuk a tartalmat:
A jól bevett posztapokaliptika itt is fenn áll. Az emberiséget ismeretlen erők ostromolják. Aki meglát "valamit" (az egész könyv alatt nem igazán tudjuk meg miket, csak valami szörnyszerűségeket) az hirtelen bevadul, és lemészárol mindenkit magát is beleértve.
Az emberek pedig kreatívan megoldják ezt a gondot. Egyszerűen nem nyitják ki a szemüket.
Iszonyatosan tetszett ez az ötlet. Megvonni az embert az egyik alap érzékelésétől borzalmas lehet. Persze az elbarikádozott házban kinyithatod, de mégis ott a veszély: mi van, ha mégsem vagy biztonságban?
Maga a történet egy nő, Malorie életét követi nyomon két síkon. A múltban, mikor ez az egész elkezdődött és menedéket keresett, majd talált, illetve mikor a gyermekeivel elhagyja több év után ezt a menedékét, hogy másikat találjon. Teljesen vakon.
A múlton van a hangsúly természetesen. Ahogy a várandós Malorie hirtelen idegenekkel összezárva találja magát egy házban, és kell, úgymond, új életet, és világrendet felállítania. Ez hol kisebb-nagyobb zökkenőkkel sikerül is, amíg... nos, nem lövöm le a poént.
Mégis én egy kicsit jobban szerettem a jelent. A Lány és a Fiú, akik még csak nevet se kaptak ebben a világban, úgy lettek Malorie által kiképezve, hogy halljanak mintsem lássanak. Ahogy pedig vakon leeveznek egy csónakban bekötött szemmel, én nem hittem volna, hogy egy evezés leírása lehet ennyire érdekes.
Talán amit egyedül hiányoltam azok a "szörnyek" jelenléte. Engem komolyan érdekelt volna róluk még akár csak pár morzsa is.
Összességében nagyon jó könyv volt, még ha némi hiányérzetem is volt. Viszont várható a folytatása, aminek egyrészt nagyon örülök, mert tényleg szuper a sztori, mégis kissé sírok is, mert még egy sorozat került a hatezer elkezdett másik mellé.
Kedvenc szereplők: Fiú, Jules, Malorie,
Amit szerettem: az alapötlet, Malorie hallás tréningje, ahogy hordják a vízet
Amit nem szerettem: kevés szörnyek, kicsivel többet az egésznek a kezdetéről
Kedvenc idézet: "Meg kellene vakítani azokat a gyerekeket. Abban a pillanatban,hogy megszületnek."

10/9

2016. április 25., hétfő

Disney Book Tag

Imádom a könyveket és a Disney meséket is, ezért esett erre a választásom, meg még amúgy sem csináltam book taget.

A Kis Hableány - Egy könyv, ahol a főszereplő mindenét feladja, hogy együtt lehessen a szerelmével

Bár a Kis Hableány meséjét nagyon szerettem, ehhez a részhez csak egy olyan könyvet tudok mondani, amit meg nem annyira. Stephanie Meyer Alkonyat sorozatára illik ez a leírás, ahol Bella tulajdonképpen a családjától kezdve a barátain át mindent eldob, csak hogy együtt lehessen a vérszívóval.


Hófehérke és a hét törpe - Egy könyv, ahol a főszereplőnek imádni való barátai vannak


Azt hiszem ez a Nalini Singh Angyali vadász sorozatára abszolút illik. Raphael és a Hetek, Elena barátaival együtt tényleg kitesznek egy jó csapatot. Vagy az írónő másik sorozata, az Egy világ - két faj - állandó küzdelem. Abban talán még jobban érezhető az összetartás és a szeretet. De a Percy Jackson és az olimposziak, és a legtöbb Meg Cabot könyv is ide sorolható.

Hamupipőke - Egy könyv, ahol a főszereplő rengeteg szenvedés után végül elnyeri méltó boldogságát

Rengeteg regényt tudnék mondani, de ami számomra a legkiemelkedőbb az nem más, mint az ötödik Sally, Daniel Keyestől. Az a könyv egyszerűen zseniális és szívszorító. Mindenkinek ajánlom.

Susie és Tekergő - Egy könyv, ahol a "rosszfiú" elnyeri a "jókislány" szívét, és ez őt is meggyógyítja

Hűha...Becca Fitzpatrick Csitt Csitt sorozata, A Boszorka démona Beninától, A sötét páros sorozat, a tökéletes kémia sorozat, és még rengeteget fel tudnék sorolni, de ennyi elég lesz, azt hiszem. 








Csipkerózsika - Egy könyv, ahol a főszereplő nagyjából "végigalussza" a cselekményt, és mégis az övé lesz a herceg

Vicces, hogy ide pont egy olyan könyvet hozok, ami egy Hamupipőke feldolgozás, de mindegy is... A címe Cinder és Ella. Nagyon-nagyon nem szerettem. Tényleg, rengetegszer feltettem magamban a kérdést olvasás közben, hogy hogyan lehetséges az, hogy a főszereplő lány az égvilágon SEMMIT nem csinál, ha meg mégis, azt csak önmagáért, vagy másoknak ellen, és mégis vannak barátai, akik állandóan körbeugrálják, és egy hollywoodi filmcsillag még belé is szeret...HOGY? MIÉRT?

A róka és a kutya - Egy könyv, ahol a barátság legyőzi a "társadalmi" korlátokat


A Bartimaeus trilógia, amelyben minden előítélet és ellenségeskedés ellenére egy szép barátság szövődik lassan Nathaniel és a dzsinn között.

A Szépség és a Szörnyeteg - Egy könyv, ahol igaz a mondás, miszerint jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan

Ide sorolhatnám Anita Moorjani Meghaltam, hogy önmagamra találjak című könyvét, és a Beavatást Elisabeth Haich tollából. Ezek leginkább spirituális jellegű könyvek,de nekem nagyon sokat adtak, ha bárkit kicsit is érdekel ez a téma, mindenképpen olvassa el, tényleg megéri.

Aladdin - Egy könyv, ahol a szerelem hazugsággal kezdődik

A Holdbéli Krónikák első részének a szerelmi szála Kai herceg és Cinder között egy olyan hazugsággal kezdődik, ami egyrészt szándékos, másrészt félreértés, mégis komoly bonyodalmakat okoz. Említettem már, hogy imádom ezt a sorozatot? És azt, hogy az Alexandra nem hajlandó kiadni magyarul a harmadik részét? 
Rendkívül bosszantó, hogy az emberrel ezt csinálják. Ha már belekezdtek, fordítsák le az összeset! Majdnem 1000 ember aláírta a petíciót, mégsem történik semmi. Ha van kedvetek, írjátok alá ti is, remélhetőleg beválik a - sok lúd disznót győz - szöveg.

Az oroszlánkirály - Egy könyv ami nagyon mélyen szíven talált

Olvastátok Felix Salten Bambi című könyvét (A Disney mese ezen alapul)? Ez az a történet, amelyen többször is majdnem sírtam, pedig én csak a filmeken szoktam, nem a regényeken.




Pocahontas - Egy könyv, amitől kedved lenne kiköltözni a természetbe

A Vidd hírét az Igazaknak pont ilyen volt. Egy középkorú, amerikai nő, nevezetesen Marlo Morgan, ha jól emlékszem három vagy négy hónapra csatlakozik egy ausztrál nomád törzshöz, akik Igazaknak nevezik magukat. Nagyon érdekes és elgondolkoztató, olyannyira, hogy a végén az embernek kedve lenne csatlakozni hozzájuk.

Herkules - Egy könyv, amelyben még a gonoszt is kedvelted

Hogy őszinte legyek, ilyen most nem jut eszembe (vicces, mivel én találtam ki ezt a taget, de nem baj).

Mulan - Egy könyv, amit az első oldaltól az utolsóig imádtál, és ötpercenként kaptál röhögőgörcsöt

Bartimaeus trilógia, és a negyedik ráadás rész is, az a kedvencem, a Holdbéli Krónikákban is vannak részek, amiken fél óráig nevettem, bár alapvetően ennek a sorozatnak nem ez a jellemző vonása. A Harry Potter könyveknek is ragyogó humoruk van (aki még nem olvasta, az dobjon félre mindent, és kezdjen bele, komolyan!), és sokat nevettem a Halhatatlanok alkonyat után sorozaton is, az Egy világ - két faj - állandó küzdelem és az Angyali vadásszal karöltve, bár ezek inkább romantikus-erotikus regények. Ám a legkiemelkedőbb, amit rengetegszer olvastam, az nem más, mint a Csendháborító Leonyid Szolovjovtól.

A hercegnő és a béka - Egy könyv, ami bebizonyította, hogy a szerelem egy lételem

Ide annyi könyvet tudnék felsorolni, hogy inkább bele sem kezdek.






Aranyhaj és a nagy gubanc - Egy könyv, ahol a főszereplő vidám, szeretetteli nyitottsággal tekint a világra
Anita Moorjani könyve, amit fent említtettem, abszolút ideillik, és szomorúan kell bevallanom, hogy nem sok olyan könyvet olvastam, ahol a főszereplő rendelkezik ezekkel pozitív tulajdonsággal. Ha tudtok néhányat, szívesen venném ha megírnátok, jól esik az embernek néha ilyesmit olvasni. Felfrissíti a gondolkodást és az életérzést.

Jégvarázs - Egy könyv, ahol felháborítóan rosszul kezelik a félelmet


Sarah Dessen szinte összes könyve, és rengetek tiniregényben találkozom ezzel a jelenséggel.

Hős6os - Egy könyv, ahol a legaranyosabb szereplő az elején meghal

Ilyet még nem olvastam, de a Hős6ost imádtam és majd' megszakadt a szívem Tadashi miatt.
(Bocs a spoilerért, ha még nem láttad:/)





Ez volt az én saját készítésű Disney book tagem, remélem tetszett!


2016. április 20., szerda

Egy kis Kildara szerdára

Mint a Kildara csapat tagja, már két könyv véleményezésem is látható a kildara.hu -n. Ezért úgy döntöttem, hogy ma az egyikről hozok egy kis szösszenetet, ha már a vasárnapi posztot kihagytam.

Egy igazán hideglelős könyvről, a Követőkről
Elöljáróban csak annyit, hogy gyenge idegzetűeknek nem ajánlom, mert brutális.
A fülszövege:

Oslo, napjainkban: Fredrik Beier főfelügyelő egy eltűnési ügyben, egy politikus lánya után nyomoz. Az eset azonban hirtelen fordulatot vesz, amikor az Isten Fénye elnevezésű szekta több tagját is lemészárolják, és a fiatal nő, aki szintén a hívők egyike, nincs a holtak között. Hová tűnhettek a gyülekezet életben maradt tagjai? És vajon milyen munka folyt a szekta rejtett laboratóriumában?

Bécs, 1937: megalakul a Bécsi Testvériség, a nemzetközi csoport fajkutatással foglalkozik. A negyvenes években a testvériség feje, Elias Brinch egy norvég hadifogolytáborban folytatja a kísérleteit. Mire bukkanhatott és milyen eredményeket érhetett el, ha kapcsolat látszik felsejleni a mostani gyilkossági ügyek és az évtizedekkel ezelőtti háborús bűnök között?
Ingar Johnsurd első regénye az izgalmak és a borzongás rajongóinak való olvasmány. A hús-vér figurák, a mesteri történetszövés, az újabb és újabb meghökkentő fordulatok jelentik a biztosítékot arra, hogy aki belekezd, az nem lesz képes megállni a trilógia első darabjánál.

Az első pár oldal után ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint a Bűn és Bűnhődésnél. Rögtön a közepébe vágtunk az eseményeknek valaki olyan szemszögéből, aki rettentő rossz előérzetet kelt az emberben. Nem is kellett sokat várni, a második jelenet már egy művészien megírt gyilkosság. A könyvben is elhangzik, és nekem is csak ez a szófordulat ugrott be, hogy: „fekete humor”. Rendkívüli brutalitást képvisel az egész cselekmény.
Majd egy hirtelen váltással máshol találjuk magunkat. Nagyjából megismerkedünk a fülszövegben említett főfelügyelő, Fredrik Beier magánéletével is, jelenével, múltjával, és talán kicsit előrevetített jövőjével is.
A múlt kulcsfontosságú része a könyvnek. Kezdetben bosszantónak találtam, hogy végre valami progressziót értek el a nyomozásban, és hirtelen a következő fejezettel az író megszakítja ezt a vonalat, és ugrik az időben. Az új idősáv teljesen idegen, de mégis ott motoszkál az ember fejében hátul, hogy valahonnan ismerősek a szereplők, mintha látta volna már leírva azt a nevet. És ez a sejtetés folytonos gondolkozásra sarkall, ami meg arra, hogy tovább olvass, hátha fény derül valamire.
Közben a magánéleti szálak is bonyolódnak a nyomozásban résztvevők között. Becsúszik a képbe a politika és a vallás. Egyre több kérdés merül fel, amire nem kapunk egyenes választ. Ugyanakkor a nyomozás előrehaladtával megjelenik a remény szikrája, hogy most a kérdéseink egy részére végre választ kapunk. Az elején számomra megszámlálhatatlannak tűnő szálak már majdnem összefutni látszanak. Előtűnnek az összefüggések, persze csak néhány, de már ez is elégedettséggel tölt el. Átjár az izgalom, mintha egy filmet néznék, annyira élethűen van lefestve egy-egy jelenet.
Mikor már a pulzusa is az egekbe szökik az olvasónak a feszültségtől, az író egyszerűen megszakítja a fonalat. Elveszi a megkönnyebbülés érzését, és tovább hajszol. Még több gondolkodásra késztet, közben pedig elrettent a szörnyűségekkel. Lassan értelmet nyer a könyv elején lévő idézet is, újabb és újabb összefüggések merülnek fel az idősíkok között. De az utolsó 20 oldallal a földbe döngöl. Itt hagy őrjöngve, megválaszolatlan kérdések százával, egy óriási nagy kérdőjellel, de ez nem elég. Még ad egy kegyelemdöfést is az epilógussal, hogy a következő kötet megjelenéséig legyen min agyalni.
A fülszövegnek teljes mértékben igaza van… Hol találom a következő részt, hogy lelki békét nyerhessek? 
10/10 
És a Kildara oldalán található a részletesebb véleményem, mind a karakterekről, a történetről és a borítóról. 

2016. április 15., péntek

5 pocsék könyv szép borítóval

Az, hogy egy könyvet milyen borítóval adnak ki, igenis sokat számít szerintem abban, hogy az olvasók szeretni fogják-e az adott könyvet vagy sem. Mert például lehet bármilyen jó egy regény, ha okádék borítót terveznek hozzá (vagy esetleg lecserélik az eredetit a magyar kiadásnál egy szörnyűre), sokan bele sem kezdenek, mert ha meglátják a könyvesboltban, eszük ágában sincs akár a hátulját elolvasni, megvenni meg pláne nem. Vagy, ellenkező esetben, a borítója alapján szuperfantasztikusnak ígérkező könyvről kiderül, hogy valójában pocsék. Természetesen nem a borító a legfontosabb, de legyünk őszinték, nem nyálazhatunk végig minden egyes könyvet, amikor választani akarunk, hogy mit olvassunk, vagy mit vegyünk meg, így gyakran a borítóra hagyatkozva szanálunk. És bizony gyakran nem azt kapjuk, amire számítunk... 
Összegyűjtöttem 10 olyan könyvet az általam olvasottak közül, amiknek a borítója és a tartalma egyáltalán nem passzol össze. Ennek most a felét fogom megosztani veletek, azokat, ahol jót vártam, és szépen mondva nem azt kaptam, a másik felét a következő bejegyzésre tartogatom. c:

Top 5 pocsék könyv szép borítóval

A könyveket a borító szépsége alapján rangsorolom, nem az alapján, hogy mennyire szerettem/nem szerettem az adott regényt. Senkit nem szándékozok megbántani, ez csak az én véleményem, szóval ha te szereted az adott könyvet, szíved joga hozzá. ^^

5. Barbara Constantine: Tom, kicsi Tom
Ezt a könyvet semmi másért, csakis a borítójáért hoztam ki a könyvtárból. Tetszett ez az árnyékos-angyalos dolog a kisfiúval (őszintén megmondom, reméltem, hogy kiderül róla valamilyen izgalmas, természetfölötti dolog), de sajnos csalódnom kellett. A történet aranyos, de semmi több, egyáltalán nem izgalmas vagy fordulatos, nagyon sokszor eluntam magam, a könyv nyelvezete pedig nagyrészt tőmondatokból áll. Kár érte, egynek elment.


4. Leiner Laura: Akkor szakítsunk
Nem vagyok sem Leiner Laura fanatikus, sem pedig utáló, de nagyjából megvan a véleményem az írónő könyveiről. Az Szjg-t, főleg így visszanézve, pocséknak tartom, ettől függetlenül úgy gondolom, hogy megvan az az életszakasz, amikor az ember szereti, a Bábelt viszont kimondottan szerettem (annak ellenére, hogy a főszereplő csajtól nagyjából lekapartam az arcom, de ez mellékes). Aztán megkaptam ezt a könyvet és meg kell mondjam, imádtam a borítót, szerintem az össze könyve közül ezé a legszebb. Azzal a meggyőződéssel vettem a kezembe az Akkor szakítsunk-ot, hogy akkor az eddigiekből kiindulva az egyrészes regényei minden bizonnyal jobbak, mint a sorozatai. Tévedtem. Hihetetlenül idegesítő az egész, a szereplőket egytől egyig utáltam, a történet semmiről nem szól, kóricálnak össze-vissza, a főszereplő lány nevetséges kívánsága szerint, és az egésznek tényleg semmi, de semmi értelme. És még sorolhatnám. Ezután a könyv után döntöttem el, hogy akkor köszönöm szépen a lehetőséget, én nem veszek több Leiner Laura könyvet a kezembe.


3. Stephenie Meyer: Twilight/Alkonyat
Úgy érzetem, méltó helye van ezen a listán Meyer kisasszony korszakalkotó regényének. Igen, korszakalkotó, ugyanis én még egy könyvet sem láttam, amit ennyi ember, ennyire hevesen, és ekkora egyetértésben képes lett volna együtt szidni. (Na jó, azért a híres-hírhedt Egy ikerpár titkos naplója is versenyezhetne ezért a címért.) Szinte fenomenális ilyet olvasni, komolyan mondom. Viszont pont ezért külön fájdalom, hogy a borítója meg ennyire jó. Tetszik az a letisztult, matt fekete borító és a minta is szép szerintem, szinte mindegyik résznél. Kár volt egy ilyen regényre pazarolni ezt a borítótervet. 


2. Lori Lansens: A lányok
Ezt a könyvet még néhány éve vettem meg, egyrészt, mert nagyon izgalmasnak tűnt a hátoldala alapján (egy sziámi ikerpárról szól), másrészt pedig ez a borító... Valami csoda. Nagyon tetszik. A könyv maga viszont eléggé csalódás volt, sokkal jobban és lebilincselőbben is meg lehetett volna írni ezt a történetet, de sajnos nem volt olyan jó, mint ahogy vártam. Nem igazán voltak benne fordulatok, a lányok személyisége untatott és az egész valahogy borzasztóan lagymatag volt... Az üzenete sem igazán jött át. Egynek elment, de nem igazán van kedvem akármikor is újraolvasni. Viszont legalább szép dísz a polcomon. 


1. Kerstin Gier: Rubinvörös
Szerintem most sokakat megleptem ezzel, ugyanis ezt a könyvet/sorozatot szinte mindenki szereti, Molyon is 90% fölötti az értékelése... Fel nem foghatom, miért. Én, mikor elolvastam az első részt, egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, a főszereplő lány (ha jól emlékszem, Gwennek hívják) személyisége baromira irritáló, idegesített az állandó hisztije meg a ribis viselkedése, a főszereplő srácról sem tudok túl sok jót elmondani, ő szimplán csak indokolatlanul bunkó volt, Gwen családja egyszerűen borzasztó... A történet érzésem szerint nem haladt sehová, az egész vontatott volt, rengeteg felesleges és unalmas rész volt benne és még sorolhatnám. A második részt nem is tudtam befejezni, a harmadik pedig nincs is meg. De a borító! Esküszöm, kevés ennél szebb könyvborítót láttam életemben, az egész trilógiáé gyönyörű. 


Ez volt az én kis listám, hamarosan jövök az ellentétével, vagyis 5 fantasztikus könyvvel, aminek pocsék borító jutott. Nektek van hasonló könyves élményetek, mikor a borító alapján ezerszer többet vártatok egy regénytől? :)

MeowMimi~

2016. április 12., kedd

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja ( John Cleaver 4.)


John Wayne Cleaver démonokra vadászik: megölték a szomszédait, a családját, és a lányt, akit szeretett, mégis mindig győzelmet aratott fölöttük. Most egy titkos kormányzati elitcsapatnak dolgozik, és arra használja az adottságait, hogy a lehető legtöbb szörnyeteggel végezzen…
…csakhogy a szörnyetegek rájöttek, hogy üldözik őket, és a csendes macska-egér játék totális természetfeletti háborúvá készül kirobbanni.
Johnnak nem tetszik ez az életmód. Nem akar az FBI bábja lenni, nem akarja, hogy egyetlen barátját egy elmegyógyintézeti szárnyba zárják, nem akar szembenézni a magát A Vadásznak nevező, rettenetes kannibállal és legfőként nem akar embereket ölni. De ahogy a mondás tartja, nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Ezt a saját kárán tanulta meg, ahogy azt a ruháján egyre csak szaporodó vérfoltok is bizonyítják.Amikor John ismét szembeszáll a gonosszal, tudni fogja, mit kell tennie.

~ Vannak írók, akiknek könyveit az ember akkor is megvenné, ha egy taknyos zsepibe köpködött betűleves massza lenne csak az egész. Valahogy így vagyok én is Wells bácsival.
Mert mikor már egy sorozatgyilkossal kezdesz el szimpatizálni, akkor az csakis az írót dicséri.
A történet épp csak egy év elteltével veszi fel újra a fonalat. John nem túl nagy lelkesedéssel segíti az FBI titkos kis démonellenes ligáját. De hiába ölt meg már jó párat. nem igazán engedik kibontakozni a benne élő gyilkost. Aztán hirtelen sorra bukkannak fel az újabb és újabb szörnyetegek. és Johnt már senki se állíthatja meg abban. hogy levadássza őket. 

Maga a cselekmény pörgős, és szinte letehetetlen a könyv az elejétől a végéig. Ha nincs is már hullaházas jelenetek, néhol befigyelnek még a jó kis gyomorforgató leírások.
A szereplők továbbra is imádnivalóak a maguk módján. Én Johnt már sose fogom tudni nem szeretni. Mary-t pedig iszonyatosan hiányolom. Az FBI csapat tagjairól nem sokat tudunk meg, egyedül Pothas szerepelt eleget ahhoz. hogy ne szeressem. Persze az ő karakterének ez is volt a lényege. A kutyát viszont imádtam. Értelmét nem nagyon látom, hogy van, de megszerettem.
A legnagyobb piros pontja  a könyvnek mégis a démonok. Végre épp, hogy csak de kaptunk pár morzsát, mik is ők, és honnan jöttek.
Szóval igen, a könyv még mindig fantasztikus. és nem tudnék róla elég hosszú ódákat zengeni.
Kedvenc karakterek: John Cleaver, a kutya (akinek a neve Kutyafiú...), Elijah,
Amit szerettem: a démonok, a nyomozás, a szereplők, a borító
Amit nem szerettem: -
Kedvenc idézet:"– Maga szerint egy választékosan beszélő, tízezer éves állatorvos-parkőr-kannibál-tudóst üldözünk, aki nagyon óvatos, kivéve, amikor nem?"

10/10

2016. április 11., hétfő

Stoner



Ötven évvel azután, hogy John Williams írt az ügynökének, a Stoner bestseller lett. Teljesen váratlanul. Bestseller Európa-szerte. Maguk a kiadók sem értik. Bestseller a szó legtisztább értelmében – az a fajta, amely úgy születik, hogy az olvasók adják szájról szájra.
„Csodás felfedezés mindazoknak, akik szeretik az irodalmat." Ian McEwan 
„Briliáns, gyönyörű, hajthatatlanul szomorú, bölcs és elegáns regény." Nick Hornby 
„Ilyen fantasztikus regénnyel ritkán találkozni az életben." Tom Hanks
A történetről: William Stoner tizenkilenc évesen beiratkozik a Missouri Egyetem agrártudományi karára. Később tanár lesz ugyanott. Rosszul nősül. Csendes, észrevétlen életet él, és halála után ritkán jut eszébe kollégáinak.
A Stoner univerzális értékű történetet tár elénk: őszintén, részvéttel, átható erővel. Az ember konfliktusairól, kudarcairól és diadalairól mesél, a szürke hétköznapokról, amelyeket nem szokott megörökíteni a történetírás. Az egyedi élet jelentőségének állít emléket. Páratlan olvasmány, dicshimnusza az irodalom erejének, olyan regény, amelynek minden mondatát élvezni kell.

Őszintén bevallom, hogy az elejétől kezdve egészen a közepéig nagyon-nagyon tetszett. Gyönyörű volt, szívszorító, és emberi. Mélyen emberi. 

A főszereplő, Stoner szerethető, érdekes figura, de ahogy telt az idő, egyre több mindenbe beletörődött, ezzel elengedte a szeretteit, eltávolította önmagát tőlük. A történet vége felé pedig elhatalmasodott rajta a melankólia, egyedüllétében lelte a halálát.
A saját döntéseivel és a közönyösségével pusztította el a boldogságát. 

Azt hiszem egy olyan történettel állunk szemben, amit kétszer kell elolvasni, hogy egyszer megértsük. Rengeteg könyvön rágtam már át magam, de ehhez hasonló, mélyen megérintő és őszinte regényen, úgy vélem még sosem.
Ügyesen és hitelesen festi le William Stoner világát, hogy pont annyit értünk az életéből, amennyit ő is.
Érdemes kézbe venni.

De leginkább azoknak ajánlom, akik kellően tudják értékelni az élet halvány derengésének érzését, ahol az ember kóvályog a sötétben, és keresi a ritka, szelíd és bizonytalan fehér fényt. 
Alapvetően nem tudok azonosulni az ilyesfajta „életérzéssel”, mégis megfogott. 
A könyv tanulsága pedig az, hogy a végén tényleg csak az számít, hogy kiket szerettünk…




2016. április 10., vasárnap

J. K. Rowling - Harry Potter és a bölcsek köve

Harry Potter első kalandjáról, végre:)
Night Flower Captain unszolására már kicsit régebben belekezdtem a sorozatba. Teljesen belemerültem ebbe a világba, igaz most egy kis szünetet vagyok kénytelen tartani, de haladok vele, és nem akarom sokáig marasztalni. Pláne, hogy most a filmeket is sorban levetítik, eddig előttük jártam, de beelőztek, sajnos.. Mondjuk nem is számít, mert nem nézem meg őket pont azért, hogy izgalmasabb legyen a könyv. Bár már az összes részt láttam, de régen volt és nem emlékszem tisztán. Így, meg enélkül is sok meglepetést tartogat a sorozat. Ez a rész is sokszor nyűgözött le..
A hátsó szöveg:

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában töltött első tanév kemény erőpróba a diákok számára. Harry Potternek nem csupán a vizsgákon kell megfelelnie, de egy életre-halálra szóló küzdelemnek is részese lesz. A tizenegy éves varázslójelölt története meghódította az egész világot.

Mint mondottam volt, lenyűgözött. Nem emlékeztem a filmbeli történésekre, csak néhányra, de meg kell mondjam, a könyv übereli. Felesleges is összehasonlítani, így most megpróbálok elvonatkoztatni:)
Ez a könyv egyszerűen beszippant, követeli, hogy olvass gyorsabban, hogy menj tovább a következő fejezetre, szinte függővé váltam. Most is nagy szívfájdalom, hogy a 3. rész után le kellett raknom, ha lehet ilyet mondani, hiányzik a világa, amiről ugyan nem tudunk sokat, mint ahogy semmiről sem, de ettől még izgalmasabb. Igazság szerint kicsit lassan keltette fel az érdeklődésem (kb. első 40 oldal), de lehetett érzeni, tudni, hogy valami közeleg és ez hajtott. Majd szinte minden támpont nélkül csöppentünk Harryvel a titkokkal, és millió kérdéssel övezet világba. Ha még csak ennyi lett volna! Az írónő nagyon ért a félrevezetéshez, és ez fokozza az izgalmakat. És abban is példásan teljesített, hogy megutáltassa velem Malfoyt, meg az egész Mardekárt. Pintont már nem is említem, bár jobban belegondolva, nem teljesen ellenszenves... Ha már szereplők akkor, mindenki azt hitte a baráti körömből, hogy Hermione a szívem csücske, a lelki társam lesz, de csalódniuk kellett. Én sem gondoltam volna, de kezdetben rettentően idegesített a jelenléte, majd megszoktam, és a végére úgy találtam, hogy vele együtt tökéletes a csapat. Viszont Hagridot menthetetlenül megszerettem, csakúgy, mint a Weasley családot, vagy mint Dumbledoret. Az egész könyvet megszerettem a humora, titokzatossága, érzelemtelisége miatt, meg még vagy ezer dolog miatt. Egyszerűen élveztem, és ezt kell, hogy érezze az ember, minden fantasztikus könyv után!
≈ Lehet, hogy nem a korosztályomnak készült, de ha mese, ha nem, én imádom!:) Nem is tudom, miért vártam vele eddig....
10/9


2016. április 6., szerda

Jó lenne, ha...Tag szerdán

Rettentően illik a mai lélekállapotomhoz, ezért is választottam. Olyan sok mindennel tudnám folytatni azt, hogy Jó lenne ha... De azokért mind tenni kell, egyszer remélem mind meg is lesz, de ma azzal folytatom tevékenységeim sorát, hogy megcsinálom ezt a Taget:) Mellesleg a Tagről, biztos ti is eljátszottatok már a gondolattal, hogy más befejezést, esetleg kicsit más sorsot adtatok volna egy-egy szereplőnek, na én most meg is mutatom az én kis játékomat, már amire emlékszem:)

1. Jó lenne, ha lenne folytatása:
Ez egyébként egy rendkívül trükkös kérés, ugyanis sok író esik abba a csapdába, hogy meghajol a rajongók kérése előtt és folytatja a fantasztikus költeményét. De nem mindig okoz a folytatás akkora katarzist mint várnánk, és ez sokszor tönkre is teszi az egészet. Például hasonlót éreztem mikor Kiera Cass úgy döntött, hogy folytatja a Párválasztó sorozatot.. Még nem tudom, hogy jó ötlet volt-e. Ám visszatérve a kívánsághoz, sok olyan könyv van, amit imádok és úgy tovább olvasnám még a sorsokról írt történeteket, de merem azt hinni, hogy ez így pont elég, mert a folytatás csak lerombolná a teljesség érzetét. Amúgy a Sírkertek királynőjét nagyon szívesen olvasnám tovább, mert nem egészen világos minden a számomra, vagy a nemrég letett Bűn és Bűnhődés másik történetét, ahogy Dosztolyevszkij emlegette.. Perpillanat ezek villantak be, de le merem fogadni, sőt így is van, hogy minden könyv végén azt kívánom, bárcsak ne lett volna még vége, de egyszer el kell, hogy fogyjanak a lapok:)

2. Jó lenne, ha lenne spin off sorozata:
Már többször is kívántam ez, például a Mercy Falls farkasainál, és tessék lett is Coleról külön sztori, vagy a Halhatatlanok alkonyat után sorozatnál, és ott is meghallgattattak az imáim Garrethet és Bowent illetőleg. Sőt még a Flat-Out Love-ból Celeste is kapott saját könyvet.. Bár talán még Finn is kaphatna ;) Ó, és még olyan kíváncsi lennék a Herondale család történetére is. Szóval részemről szinte bármi jöhet!

3. Jó lenne, ha ez az író több könyvet írna:
Még mindig a Nyugalom tengerének hatása alatt állok, így most egyértelműen Katja Millay a választottam! Ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kell!:)

4. Jó lenne, ha ez a szereplő egy másikkal jött volna össze:
Huh..Fogós kérdés az biztos. Egy példát sem tudok, de ezentúl keresni fogom:)

5. Jó lenne, ha másként végződne:
A Végzet Ereklyéi vége, igen, azt egy kicsit happy endesebbre formáltam volna. Mint a megbocsátás híve nem vettem volna el ennyi életet. Nem mondom, hogy ettől rosszabb lett, hisz kell a drámaiság, meg így folytatódhat egy Simonos szál, de nem a szívem csücske ez a befejezés.

6. Jó lenne egy film franchise belőle:
Mondjuk a fent említett árnyvadászos sorozat megérdemelne már egy normális filmet... De nem ódzkodom a Luxen sorozat filmvászonra vetése ellen se;) De akár egy jó kis thriller lehetne A gonosz új arcából is. Ám fontos megemlíteni, hogy nem vagyok egy nagy film nézős ember, jó sok hiányosságom is ered ebből, így nem állítanám, hogy "jó lenne".

7. Jó lenne, ha TV sorozat lenne belőle:
Ide már csak a TV sorozat miatt is csak, könyv sorozatot tudok asszociálni. Ezért, simán el tudnám képzelni Magnust ahogy a képernyőn flangál, nem is lenne rossz! De a Bíborhajú sorozatot sem vetném meg. 
 
8. Jó lenne, ha csak egy szemszögből íródott volna:
Ilyen könyv egyenlőre részemről nem létezik. Az egyik lieblingem, hogy több szemszögből van egy történet megírva, így ezt soha nem kívánnám...Még nem kívántam, de ki tudja?

9. Jó lenne, ha más lenne a borítója:
Nem sokszor panaszkodom a borítóra, hisz nem elsődleges szempont, de és inkább DE a Luxen sorozat borítói kiborítottak elég rendesen. Bocsi mindenkitől, aki imádja, de Pepe nem az esetem (legalábbis a borítón nyújtott alakítása), és a fejemben nem is ilyen Daemon..erről ennyit. 

10. Jó lenne, ha az eredeti borítója lenne:
A Bane krónikák mellszélességel foglalnak itt helyet. Sokkal, de sokkal jobb az eredeti! Emellett nekem a Nyugalom tengerének első, eredeti borítója jobban tetszik, valahogy jobban kötődik szerintem a történethez. 

11. Jó lenne, ha csak egy könyv lett volna:
Én ilyet soha nem mondok! Egyszerűen megszállottja vagyok a folytatásoknak, de csakis azoknak, amik indokoltak (értsd: nem kerek egész a történet, vagy egyszerűen csak többet akarok:D). De mint fentebb is említettem, van, hogy a folytatás csak tönkreteszik a sorozatot. Bár nem hiszem, hogy bárhol is megállnék egy könyv után:D

Ennyit a szubjektív véleményeimről.. Ha tetszett próbáld ki te is, izgalmas, és rettentően elgondolkodtató, mert az agyad leghátsó részéből kell előhúznod a könyveket:)

2016. április 5., kedd

Történetek az árnyvadász akadémiáról 2. - Az elveszett Herondale

Döntéseink súlya...
A már két hónapja edző, azaz halálán lévő Simont nehéz helyzetbe sodorták. Megoszthatja más titkát? Hozhat ő maga döntést, vagy mindenek felett a törvény áll? Egyre több mindenre emlékszik Simon, de Izzyvel nem tud mit kezdeni, hova vezet mindez?
A Herondale-ekről elejtett kis történet pedig csak további kérdéseket vett fel bennünk. Vajon nem csak Jace az utolsó? Ha pedig nem, akkor vajon ki az? Ismerjük, vagy valaki új? Bizony majd megveszünk az új kérdésektől!

Az már csak hab a tortán hogy beleolvashattunk Emmaék trilógiájába. És kínzás is!
≈A történet robog tovább, Simon egyre jobban belelát mit is jelent árnyvadásznak lenni, és így mi is új szemszögből nézhetünk már kedvenc harcosainkra.
NinjaDeltoidmacska 
KockaCica


2016. április 2., szombat

Szombatról szombaton

Ugyebár múlthét szombaton a Kildara egy újabb rendezvényén vettem részt. A mostani leginkább a történelem és az irodalom összefolyásának témáját boncolgatta. Meg kell mondjam, igazán érdekes, szórakoztató és olykor humoros kérdések révén törtét mindez, és még emberközelibbé tette, hogy az írók a magánéletükből szedett tapasztalatokkal támasztottak alá, vagy reagáltak egy-egy kérdésre. Humoros, élvezhető, érdekes, informatív és aranyos volt. Szóval nagy köszönet a szervezőknek, és Chritinek a fantáziadús kérdésekért! (itt található a közös írásunk)
Akkor bele is vágnék, hogy megalkossam a csodát, és elétek tárjam a múlt szombati légkört, minden kis mozzanatával. 
Kezdődött azzal, hogy végre nem voltam késésben, és a fotós után meg is érkeztem. Majd repültem a tombolás asztalig, hogy lecsaphassak a számomra oly' kedves számokra. Ezután természetesen feliratkoztam és engedélyt adtam az arcom publikálására (mint valami híresség:D). Majd csak ezután néztem fel, és láttam, hogy egy üres asztal sincs, sőt egy szék se amire ülhetnék.. Csak a terem másik végébe, de az nem jó nekem, hisz nem látom az írói kerekasztalt csak hallom... Tehát egy-két vándorlás után ráleltem egy kényelmes kanapéra közvetlen a színpad mellett, nem is értem, hogy nem telepedett rá senki.. Én megtettem egy csésze teával és egy jegyzetfüzettel karöltve. Közben kiderítettem ki az a Christi és odarohantam hozzá, hogy bemutatkozzak, tudniillik még nem találkoztunk személyesen. Kicsit izgult, gondoltam a moderátori feladatok miatt, és nem is tévedtem. Majd bemutatott Adának is, aki Viviennek, szóval kedvesebbnél, kedvesebb emberek vettek körül, sőt könyvet is adtak, meg ajándéktárgyakat a közelgő játékhoz! Lehet ezt fokozni? Majd kibújtam a bőrömből, miközben egy kicsit, azért meg voltam illetődve. 
Ezek után, hogy egy kicsit beleláthattatok az élmény-, érzés-világomba, jöhet részletesen a kerekasztal:)
Az írók becses köre: Sipos Gergő, Izolde JohannsenCselenyák Imre, Benkő László, Marcellus Mihály, és Kapa Mátyás. Hogy miért jobbról kezdtem nem tudom.. És az első jobbról a kedves kérdezőnk, Christi.




1. Alapvető kérdés egy történelmi írónak, miért is a történelem?
Mivel ez egy teljesen szubjektív kérdés, így igen sok variáns érkezett rá. A csillagokon át, a rossz dolgozatok, a még rosszabb kémiaórák árán, a történelem tovább fűzésének szenvedélyén keresztül, a történelem mozgatórugójáig mindent említettek. De egy közös, mind-mind imádják a történelmet, igaz, hogy más-más formában és időben, de ez alapozta meg a döntésüket, hogy történelmi írok legyenek.

2. Az egymillió dolláros kérdés, hogy vajon hol a határ a valóság és a fikció között?
Ez már magában nehéz, hisz hol az a pont, ahol a könyv így szórakoztató irodalommá válik? Mert, ha az egész csak történelem, akkor nem csak egy töri könyv van a kezünkben, és kész? Számomra igazán tetszetős választ adott erre Sipos Gergő, "a tökéletes hazugság 90% igaz" megszólalásával, és nagyjából ezen a tézisen alapszik mindenki elgondolása. Így leszögezhető, hogy egyaránt fontosnak tartják a megbízható történelmi alapot, és a megfűszerezésére, megerősítésére használt fantázia szülte részeket. Ez mind rettentően fontos, hisz a múlt sokszor rémisztő és kegyetlen, sőt visszatekintve nagyon az időben, szinte megállapíthatatlan a tények eredetisége. 

3. Mekkora szerepet adnak önmaguknak a regényben?
Szerintem ez egy olyan kérdés, ami általánosságban rettentően foglalkoztatja az olvasót, legalábbis engem biztos. Mindig belegondolok, hogy mondjuk az adott szereplőt kiről, miről mintázta, honnan, miképp alkotta meg ilyenre? Na, most erről a titokról is lehullott a lepel! Meglepő módon (én letaglóztam) négyen egyáltalán nem írják bele magukat.. Van, aki ismerősről, utcán szembejövő idegenről, régi tanárról mintáz szereplőket, de magukat semmi pénzért nem írnák bele. Mármint az természetes, hogy a gondolataik itt-ott megtalálhatók az egyes személyekben, de teljes egészében önmagunk sehol. Mindezt talán leginkább azért, hogy ne egy idealizált ember képe kerüljön bele a könyvbe, hanem egy élő, lélegző személyiség alakuljon ki, minden hibájával együtt. Hisz önmagukon már látják a hibáikat, és azt javítani is tudják, de nincs ember hibák nélkül, így inkább mellőzik a tökéletesre szabott énmást. Ellenben Mészáros Mihály és Kapa Mátyás másként vélekedik. Mészáros Mihály fontosnak tartja, hogy önmagának egy részét beleültesse a szereplőkbe, mert ettől érzi őket még inkább hitelesnek. Bár szerintem ez majdnem ugyanaz, mint a többiek gondolati átültetése, de ők akkor is tartják magukat a "nem vagyok benne" elvhez. De a legérdekesebb személy Kapa Mátyás, aki véleménye szerint nem írta bele magát a könyveibe, és nem is szándékozott, de ismerősei viszont az ellenkezőjét állítják. Furcsa lehet hallani, hogy mások megemlítik, hogy egyes tulajdonságaid megegyeznek az általad kreált szereplőjével, de nem egy rossz érzés...

4. Egy újabb személyre szabott kérdés a történelem és a suli kapcsán...
Meglepő lehet, de nem mindenki jeleskedett történelem tantárgyból. Van, aki rossz tétel húzott, mert nem érdekelte az az időszak, így nem tanulta meg, vagy olyan, aki a tanár miatt nem kedvelte a történelmet, és inkább maga tanulta, saját értelmezést adott neki, de van olyan is, aki szín 5-ös volt, és minden apró kis részletbe beleásta magát, még olyanba is, amit a tanár nem tudott... Szóval széles a skála, de végeredményben nem ez határozza meg, hogy milyen jók a saját pályájukon, hisz mindenki tanul történelmet, de nem mindenki lesz történelmi író kapásból.

5. Hol a határ az irodalom és a történelem között?
Mint ahogy a 2. kérdésnél is feszegettem, a lényeg az, hogy hol különül el a kettő, és hol van az, ahol találkoznak. Na, és itt aztán van minden, így sorba haladnék. Sipos Gergő szerint, a kapcsolat valahol a kötelező olvasmányokon alapszik (persze a történelmi témájúakra gondol), és a kicsik oktatásában. Hisz már óvodában a meséket úgy kezdjük, hogy "Egyszer volt, hol nem volt..." és ez magába foglalja mind az irodalmat,mind a történelmet. Dénesi Ildikó viszont egyáltalán nem lát összefüggést. Ezt leginkább Cselenyák Imre tudta alátámasztani. Méghozzá azzal az elmélettel, hogy maga a szakma szeretne csak igazán határt kijelölni, míg az olvasóközönség inkább összemossa, ezért nincs egyetértés, és tökéletes válasz. Emellett Benkő László mondott egy tanulságos történetet, miszerint a mai gyerekek élő írót elképzelni sem tudnak, "ha valaki író az már régen halott". Ezt az oktatási problémát csak úgy lehet kiküszöbölni, ha ők írók az irodalmat és a történelmet közel hozzák egymáshoz, és így száraz anyag helyett, egy emészthető formában juttatják el a történelmet a gyerekekhez. Majd végül Kappa Mátyás szerint az irodalom tárgya a történelem, így szétválaszthatatlanok, még ha az irodalomnak több ága is van.

6. Mi a helyzet a kutatómunkával?
Egy biztos, kihagyhatatlan, azaz KÖTELEZŐ! Mindenki egyetért, hogy az, ami kikerül a kezeik közül nagy felelősség, és valamilyen szinten tanítóvá válnak vele, így mindinkább arra kell törekedni, hogy a legapróbb részletig hiteles és megbízható legyen a történelmi alap. Több forrásból kell megvizsgálni, összeollózni, esetleg ellátogatni a helyszínre stb. Persze ez egy rettentően hosszú, időigényes feladat, de megéri. Főleg, ha olyan vicces jelenetekbe keveredünk, mint Kapa Mátyás -akihez tapadnak a szereplői és otthon is kísértik-, aki nem mer bemenni a fürdőszobájába, nehogy megzavarja Leo pápát.

7. Általam feltett kérdés a vázlatírásról...
Nekem mindig fejtörőt okozott, vagy elgondolkodtatott, hogy azt a rengeteg csavart egy regényben, hogy képesek az írok fejben tartani.. és arra jutottam, hogy sehogy, ezt mindenképp le kell írniuk valahova.. Majdnem igazam is lett. Ugyanis ketten is vázlat nélkül alkotnak. Sipos Gergő magát álmodozónak vallva, nem készít vázlatot, hanem az írás közben ihletődik meg. Szintúgy Benkő László, aki egyszer megpróbálta magát egy vázlathoz tartani, de kudarcot vallott. Neki is jobban megy, ha szabadon barangolhat jobbra-balra, és nincs keretek közé szorítva. Dénesi Ildikó az egyetlen a csapatban, aki egyszerűen vázlatot ír, és azt segítségnek is használja. Mert lehet, hogy a fennmaradt két író is vázlatot ír, de meglepően furcsán teszik mindezt. Mészáros Mihály például megszállott, nemcsak hogy vázlatot ír, fényképeket készít hozzá, ellátogat a helyszínre, és ott is ír néha. Míg Kapa Mátyás a közepétől kezdi a vázlatírást (elképzelni sem tudom), és rajzokat és ábrákat készít hozzá. Soha nem gondoltam volna, hogy ezerféleképpen lehet ezt művelni.

Nagy vonalakban így zajlott a dolog. Még ezután következett a Vivien Holloway-es interjú a legújabb kisregényéről a Tolvajok kézikönyvéről, és dedikálás (nekem is van!!:)), majd a tombola, amin nem kis meglepetésemre a 13-as számmal nyertem is egy bögrét könyvjelzővel! 
Egyszóval fantasztikus volt! Hamar elrepült az idő, megismerkedtem egy-két emberrel is, és hallgathattam a bölcsebbnél bölcsebb tanácsokat, tapasztalatokat az életből, sok-sok író szájából. Hát kell ennél több? Igen, egy következő rendezvény!