2016. december 20., kedd

🌸 2016 könyvekben 🌸

Egyre közeledik az év vége, úgyhogy arra gondoltam, hozok egy kis évösszegzős dolgot, már ami a könyveket illeti. Idén, legalábbis mostanáig, az újraolvasásokkal együtt 99 könyvet pusztítottam el (csak meg lesz az a száz!), ebből 6-ot hagytam félbe. Most pedig segítségül hívom a Molyt és jöjjenek a kérdések! (Újraolvasásokat direkt nem vettem a válaszlehetőségek közé.)


1. A legjobb könyv, amit 2016-ban olvastál?
Az ember, akit Ovénak hívnak. Hihetetlenül sokat adott nekem ez a könyv, de tényleg. Egyszerűen zseniális, minden egyes embernek a kezébe nyomnám. 

2. A legrosszabb könyv, amit 2016-ban olvastál?
Ha nem számítjuk azokat, amiket félbehagytam, akkor a Fogoly a sötétben. Komolyan, én szeretem a sötét témákat, meg minden, de ez egyszerűen gyomorforgató volt, és nem csak egyszerűen ennyi, hanem emellett még unalmas, logikátlan, sekélyes, satöbbi... Úgyhogy köszönöm a lehetőséget, de nem kérek a folytatásból, az tuti biztos. 

3. A legjobb folytatás, amit 2016-ban olvastál?
Eredetileg a Kardok viharát akartam mondani, viszont rájöttem, hogy azzal olyan sokáig piszmogtam, hogy 2015-ben kezdtem el, de 2016-ban fejeztem be, úgyhogy nem ér. Ezért a választottam a Halálkúra, ami ugyan összetörte a szívemet apró darabokra, de szerintem fantasztikus lezárása az Útvesztő-trilógiának, és a három közül számomra a legjobb rész egyértelműen. 

4. Legnagyobb csalódás?
John Green: Alaska nyomában. Sajnálom srácok, ez van... Rengetegen szeretik ezt a könyvet, de nekem egyszerűen felállt tőle a szőr a hátamon. És iszonyúan sajnáltam, mert alapjáraton szeretem John Greent és a Csillagainkban a hiba is nagyon tetszett tőle. Ezért is volt olyan nagy csalódás ez a könyv. 

5. Legnagyobb meglepetés?
Attól függ, honnan nézzük. Amelyik a legnagyobb meglepetéseket okozta, az a Nincs mit irigyelnünk a világtól volt, Barbara Demick-től. Egyrészt amiatt, mert nem gondoltam volna, hogy egy dokumentum jellegű regény az egyik kedvencemmé válik, másrészt pedig azért, mert a könyv elolvasása után jöttem rá, hogy mennyire érdekel Észak-Korea. 

6. Kedvenc új szerző? (debütáló vagy számodra új)
Fredrik Backman. Miután elolvastam Ove történetét, vadászni kezdtem a másik két magyarul megjelent regényére és ugyan még csak az egyiket olvastam el, kijelenthetem, hogy a jelenlegi kedvenc írómmá vált. Komolyan, ennek az embernek még a bevásárlólistáját is elolvasnám, zseniális. 

7. Legújabb kedvenc karakter?
Ove... ismét. Nem tehetek róla, ez a könyv meg tudja váltani az ember életét, de tényleg. 

8. Egy könyv, ami megríkatott idén?
A bronzkulcs. Sokszor. Konkrétan egy estét bőgtem végig a végétől és még legalább két hétig szomorkodtam miatta. Cassandra Clare és Holly Black szerintem a rajongók könnyeiből merítik az ihletet. 

9. Egy könyv, ami boldoggá tett?
Nyilván rengeteg ilyen volt, de az egyik, ami most hirtelen eszembe jutott, az a Harry Potter és az elátkozott gyermek. Tudom, tudom, nem tökéletes, sőt... De mégis boldoggá tett az érzés, hogy egy kicsit újra belemélyedhetek a HP világába. 

10. Kedvenc filmadaptáció, amit idén láttál?
Már régóta meg akartam nézni az Egy különc srác feljegyzéseit, és a film szerintem még nagyobb hatással volt rám, mint a könyvváltozat. A másik ilyen A dán lány volt, amiből ugyan csak a filmet láttam, de valamikor szeretnék sort keríteni a könyvre is.

11. A legszebb könyv, amit idén vásároltál?
Ugyan a Legenda-trilógiát már korábban olvastam, viszont idén sikerült saját példányra szert tennem mindegyik részből, és egyszerűen imádom a borítókat, szerintem gyönyörűek!

12. Új megjelenés, amit még nem olvastál, de szeretnél?
Gyorsan felpillantottam a kívánságlistámra, és azok közül a könyvek közül is van rajta jó sok, amik idén jelentek meg. Például Lionel Shrivernek az új könyve, a Nagy testvér, vagy az Esővágy, On Sai-tól, aminek már a borítója is megvásárlásért kiált.


13. Könyvek, amiket el szerettél volna olvasni, de nem sikerült?
Már régóta szeretnék belekezdeni a Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógiába és a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei is sok ideje várat magára, azonban idén valahogy nem jött össze a dolog. De nem baj, majd jövőre!

14. Melyik könyveket szeretnéd még elolvasni idén?
Idén úgy döntöttem, hogy szeretnék elolvasni egy karácsonyi klasszikust, hogy ráhangolódjak az ünnepekre és Dickens Karácsonyi énekére esett a választásom, szóval azt még mindenképp szeretném beszuszakolni az ünnepekre. Valamint reménykedek benne, hogy a karácsonyi szerzeményeimnek egy részét is még idén el tudom olvasni, főleg az új kiadásos Dorian Gray vonz nagyon, és Fredrik Backman harmadik regénye, A nagymamám, azt üzeni, bocs

15. Mi lesz az első három könyv, amit 2017-ben fogsz olvasni?
Először is minden, amit az előző pontból nem sikerül elolvasnom... De egyébként most nincs ezeken kívül olyan könyv, amit olyan égetően szeretnék elolvasni, úgyhogy majd válogatok. Nagyon remélem, hogy hamar kijön A bronzkulcs magyarul, mert valamikor év elejére van kitűzve a megjelenés, és azt most mondom, hogy aznap ott fogok toporogni a könyvesbolt előtt!

Nektek milyen az idei könyves termésetek? 

MeowMimi~

2016. december 18., vasárnap

Charlotte Link - Hazug múlt

Vajon miket rejteget egy eltitkolt élet?
Az biztos, hogy ebben a könyvben sok hulla kerül elő a hátsókertből... De miért?
A fülszövege:

Döbbenettel vegyes iszonyat rázza meg az észak-angliai kisvárost, amikor Richard Linville-t, a köztiszteletben álló, nyugdíjas rendőr főfelügyelőt egy februári, hideg éjszakán a saját otthonában brutálisan meggyilkolják. Vajon kinek állhatott az útjában a visszavonultan élő, feddhetetlen idős férfi?
Linville lánya, Kate az apja halálával elvesztette az egyetlen embert, akit szeretett. A londoni rendőrségen dolgozó nő magányosan, céltalanul tölti a mindennapjait: senkihez sem tud közel kerülni, ráadásul a munkában sem érzi magát sikeresnek. Amikor hazatér gyászolni a szülői házba, úgy érzi, a vidéki rendőrség nem tesz meg mindent az ügy felgöngyölítése érdekében, ezért ő maga ered a gyilkos nyomába. A nyomozás során egyre több holttestre bukkan, és egyre több titokra derül fény az apja múltjából – mintha a férfi nem is az az ember lett volna, akinek ő ismerte.
Ahogy Charlotte Link feszült hangulatú, izgalmas krimijének főhőse közeledik a rejtély megoldásához, szembe kell néznie, mivel jár, ha egy hazugságra épített életről lehull a lepel.

Még mielőtt hozzám került volna a könyv, nagyon sok jót hallottam róla. Szóval nem kevesebbet vártam az írónőtől, mint egy izgalmas, fordulatos, és meghökkentő történetet. Mit ne mondjak, sikerült beváltania minden várakozásomat.

Mielőtt eljutnánk a fülszövegben említett brutális gyilkossághoz, egy rettentően titokzatos, és még annál is rövidebb történetbe csöppenünk. Sokáig nem is érti az ember, mi jelentősége van, de mélyen ott lappang, hogy a baljóslatú lezárás, és a sok-sok év kihagyás mégiscsak jelentéssel bír… De vajon milyennel?

Utána nem várat sokat magára Richard magánakciója, mely az életébe került. Rég olvastam ennyire nyers, kegyetlen és embertelen kínzásról, mely gyilkosságba fulladt, méghozzá minden magyarázat nélkül. Holott semmi sem menthetné fel az elkövetőt… Ezért ott van a késztetés, hogy fény derüljön az indítékra, a gyilkos kilétére, főleg, hogy Linville felismerte! Azonban tapogatózhatunk a sötétben.

Csak azért, hogy rágódhassunk a kezdeteken, egy teljesen másik cselekményszálban találjuk magunkat. Kezdetben egy sokat megélt, ám fiatal házaspár mindennapjaiba lelünk betekintést, ahol érződik, hogy nincs minden rendben. A férfi, Jonas, sokat vállal magára, erre rakódik rá a jelenlegi munkája is, ami nagyon megterhelő, főleg lelkileg. Egy olyan embert kell kezelnie, akinek élete egyetlen szegmense meghatározta a hátralévőt, ám mindez már csak a múlt híre, így mások szemében jelentéktelen. Csak elsiklanak felette, pedig lehet, hogy épp az életét menthetnék meg.  Ugyanis az igazságtalanság fájdalma képes egy életre megnyomorítani. A feleség, Stella, sok viszontagságon esett át, de elérte élete célját, és most már mindenáron meg is védi Sammyt a kisfiát. De mégis, mi köze mindennek a gyilkossághoz? Hogy jönnek ők a képbe?

Mielőtt bármi felvilágosítást is kapnánk, visszakanyarodunk Linvillehez, és lányához. Katehez, aki mindenki szemében egy szürke kisegér, egy önbizalom hiányos nő, egy magányos, elveszett lélek, egy döntésképtelen rendőr, avagy maga a kilátástalanság. Aki apja halálával az egyetlen fogódzót is elveszíti, ami a világhoz kötötte. Hogy, s miért az ő feddhetetlen apját ölték meg? És miért nincs semmiféle nyom?

Pedig Caleb nyomozó őrmester minden magánügyi problémán túllépve, jól végzi munkáját. Sőt még Kate életét is próbálja úgy, ahogy terelgetni, miközben kizárja a nyomozás menetéből, de cserébe információkkal látja el.

Ám Kate nem elégszik meg mindezzel, így lassan, lépésenként elkezd megváltozni a célja elérése érdekében. Átlépi az önsajnálat, és saját korlátainak határát, és cselekedni kezd, hogy megtalálja a választ minden kérdésére az apja magánéletét illetően, a nem lévő, vagy már rég elfeledett rendőri megérzéseire kell hagyatkoznia.

A nyomozásnak, és Kate törekvéseinek köszönhetően egyre több rövidebb, ám annál fontosabb szál sejlik fel, és csatlakozik a főszálhoz. Végre beindul a történet, és már nemcsak ütjük a fejünk, hogy történjen már valami konkrétum, ami bármire is választ ad. Viszont a szomorú igazság az, hogy ahelyett, hogy válaszokat kapnánk, csak még több kérdésbe ütközünk. De ami ennél is rosszabb, hogy az írónő élteti bennünk a reményt, mint Kateben, hogy ez alkalommal mindenre fény derül. Aztán pedig kihúzza a lábunk alól a talajt, és szinte mindent lehet elölről kezdeni. Közben pedig folyamatos titokzatosság, feszültség ,és izgatottság lengi körül az ügyet.

Emellett a családi szálhoz is egyre több információ adódik, méghozzá egy baljóslatú férfi személyében, aki tehetséges manipulátor és ezt jól ki is használja… De mit akarhat a családtól, és vajon mire képes? Mikor feltettem magamban ezt a kérdést, sosem gondoltam volna, hogy ilyen brutális szemléltetést kapok. Elképzelni sem tudok kilátástalanabb helyzetet, mint amit az a férfi létrehozott… Ám legalább a szálak összefüggésére fény derült.

Mégis izgulunk a családért, a bátor gyerekért, az elszánt anyáért, és a hősködő apáért, azonban Caleb embere, Jane a legapróbb nyomon elindulva, kitűnő munkát végez. Viszont a megkönnyebbülésnek csak egy apró fuvallata érinthet, mert csak egy parányit jutottunk közelebb a gyilkoshoz.

Csakhogy miután a kérdéseink egy részére igenis választ kaptunk, már csak néhány fontos maradt, de eljutni odáig korántsem egyszerű. Megint bebizonyosodott a számomra, hogy soha nem szabad alábecsülni a fogyatékkal élőket, mert az okozhat gondot, akire a legkevésbé sem gondolnánk. Ebbe az apró szalmaszálba kapaszkodva lehet a gyilkos nyomába eredni, de nem sziklaszilárd meggyőződéssel tesszük mindezt, inkább csak sejtéseink lehetnek a végjátékig…

Hanem, ami a nyakunkba szakad, az váratlan, mint egy pofon. Megértjük a kezdetet, az indítékot, mindent, de hideg zuhanyként ér. Közben ugyan megkönnyebbülünk, de fáj is a szívünk, kicsit keserédes az érzés. Megkérdőjeleződik az emberismeretünk, és igaznak látszik az a mondás, hogy nem lát a saját szemétől… Fáj a felismerés, hogy az, akiről azt hittünk ismerjük, egy teljesen más ember…


≈Köszönöm Charlotte Linknek, hogy napokig bizonytalanságban tartott ezzel a hihetetlen jó krimivel, köszönöm a General Pressnek, hogy mindezt magyarul is papírra vetették, és végül a Kildarának, hogy elolvashattam!
10/9
(bővebben a Kildara oldalán)



2016. december 16., péntek

John Cure - A fekete esernyős férfi

Biztos vagy benne, hogy magunk vagyunk a világban?
Ha valaha is felmerült benned, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, vagy hogy nincs minden kutatásból szerzett információ a nagyközönség elé tárva, vagy hogy nagyobb erők munkálkodnak egyesekben, olyanok, amiket elképzelni sem mersz, akkor ez a neked való könyv.
A fülszövege:

1980-ban Dobogókőn egy magára hagyott gyereket találnak az erdőben. A kisfiú állami gondozásba kerül, ahol – a nevelők legnagyobb döbbenetére – furcsa dolgokat produkál: alvás közben lebeg az ágya felett, előre megjósolja a közeljövő eseményeit, valamint csupán az érintésével képes halott állatokat visszahozni az élők sorába. Aztán egy hideg, téli napon három öltönyös férfi elviszi magával…
2015-ben több magyar nagyvárosban – ahogy a világ számos pontján – különös hangokat lehet hallani. Az apokaliptikus hangról (Apokalipszis Harsonái) készült videók elárasztják az Internetet. A hangokat követően az esetek helyszínén minden alkalommal felbukkan egy titokzatos férfi, aki a legnagyobb melegben is fekete, jól szabott öltönyt és kalapot visel, kezében pedig egy fekete esernyőt tart. Azok, akik találkoztak vele, az arcvonásaira egyáltalán nem emlékeztek, de az feltűnt nekik, hogy a kortalannak tetsző, kifogástalan modorú és öltözetű férfi lábán mindig poros volt a cipő.
Egy kelet-magyarországi kisvárosban öt különös alak figyeli és elemzi titokban a város lakóit: Kristálygyerekeket keresnek. Egyik célpontjuk Szofi, a fiatal hobbifotós újságírólány, aki legjobb barátjának segítségével kutat a különös hangok után. Nyomozásuk során nem csak elfojtott, egymás iránti érzelmeikkel kell szembenézniük, de hamarosan üldözött vadként az életükért kell küzdeniük, mert egy távoli galaxis katonái, és a magyar titkosszolgálat is rájuk vadászik.
Elképzelhető, hogy idegen civilizációk titkos bázisai találhatók a Földön már az idők kezdete óta? Kik azok az elnyűtt ruhájú alakok, akik minden helyzetet pár lépéssel előttünk már ismernek? Akik érintésükkel vagy tekintetükkel képesek fájdalmat okozni, teljesen lebéníthatnak, és az emlékeinket is törölhetik?
És mi van akkor, ha a dinoszauruszokat elpusztító aszteroida egy űrhajó volt, és a Földön mi magunk vagyunk az idegenek?
A népszerű szerző, John Cure új regénye, izgalmakkal és különös eseményekkel teli misztikus sci-fi thriller, ami torkon ragadja, és egy pillanatra sem ereszti az olvasót.

Valóban nem eresztett. Imádtam John leírásait, még ha néhol gyomorforgató témákat is boncolgatott, vagy ha furcsa képtársításokkal is élt. Eddig minden könyvében képes volt úgy megfogalmazni minden mozzanatot, rezdülést, hogy magam előtt láttam a cselekményt, mintha filmet néznék, csak sokkal fókuszáltabb, és jelentőségteljesebb. Itt nem kalandozhat el a figyelmünk egy háttérben meghúzódó mozdulatra, hanem mindenegyes szó megköveteli a teljes figyelmet. Ennek fényében viszont hihetetlen, milyen meglepetést tud okozni egy-egy fordulata. Pont így történt most is.

A kezdeti ismertetés, a szálak lassú bevezetése, a millió idősík összefonódása azonnal rengeteg kérdést vonzott maga után. Folyton az kattogott az agyamban, hogy mi történt tulajdonképpen a prológusban? Mert már megtanultam, hogy nem szabad elsiklani az elsőre jelentéktelennek tűnő részletek felett. Majd jöttek az újabb kérdések, ki ez a Simon, és miket tud? Hova tűnt? De bennem maradt a remény, hogy nem marad megmagyarázatlanul egy kérdésem sem, mert az a jólelkű, és vakmerő Bandi bácsi ígéretet tett, amit be is tart. Majd mikor azt hittem, a fejem tele az összes létező kérdéssel, jött Herczeg Szofi az elszántságával, ami a különös hangok irányába sodorta. Mik ezek a hangok? Hova vezet ez a nyomozás? Kik követik? És a legfontosabb, ki az a férfi feketében, egy esernyővel? És akkor még nem is említettem az Árnyék Hadtestet…
Ugyan nem kapunk egyenes választ egyik kérdésünkre sem, de azért szépen lassan elkezdenek összeállni az információmorzsák. Majd miután Szofi célkeresztbe kerül, felgyorsulnak a történések, és már csak arra eszmél az ember, hogy a fekete esernyős férfivel ül szemközt. Hiába a nagy titkolózás, az álca lehullik róla is, csakúgy, mint az állam által titkolt eseményekről. De mielőtt túl sokat megtudnánk egy szálról, tovalépünk egy másikba. Vissza az időben, vissza Bandi bácsihoz, vissza oda, ahol Simon felkutatása élteti, és viszi őt előre lépésről lépésre. Mielőtt túl nagy előrelépést tennénk ennek a szálnak a lezárása felé, újabb váltásba ütközünk. Olyan fejlett lényekkel találjuk szembe magunkat, akik bármit megtehetnek velünk, és ami még aggasztóbb, előszeretettel ki is használják ezt.
A szálak sűrű, és gyors váltogatása több kérdést generált, mint amire választ tudott adni, de nem bántam, mert a szereplők személyisége és az egymással való kapcsolatuk eléggé lekötött. Főleg Marcell személye ette be mélyen magát a mindennapjaimba, míg olvastam. Kérdéseket ébresztett bennem, és képtelen voltam behatárolni őt. Egyszerre undorodtam attól, ahogy a nőkről gondolkodott, és ahogy kezelte néhányukat, miközben láttam a gondolkodásmódját, az érzéseit, a félelmeit, a vágyait, és tapasztaltam a csalhatatlan humorát. Ezek miatt viszont megkedveltem, de a mai napig ambivalens a számomra. Sekélyes, mégis mélyen érző. A másik oldalon ott állt Szofi. Szofi, aki túlságosan lebecsülte magát, aki hagyta, hogy a múlt árnyai befolyásolják a jelenét, aki képes volt megvárni ezt a fajankó Marcit, pedig okos egy lány.
A szereplőkön túl nagy hangsúly lett fektetve az összes idősík történelmére (mintha John ismerné a történelem tanárnőmet: „Térben és időben helyezd el!”), egy lélegzetvételnyi nosztalgia felvillanásai voltak ezek. Csakúgy, mint a nem oly rég történő menekült áradat átvonulása Magyarországon. Felemelő volt olyan véleményt olvasni, ami objektíven, liberálisan, és legfőképp humanisztikusan közelítette meg a problémát, amit sokakról nem lehetett elmondani. 
Mindeközben egyre több minden derült ki a lényekről, az elhallgatott tettekről, Simonról, és Szofiék szerepéről. De a legmegdöbbentőbb az, hogy minél több minden derült ki a minket körülvevő világról, annál többször éreztem azt, hogy milyen apró is vagyok, milyen kicsi és időszakos felvillanás az Univerzum ősrégi életében, a csillagok állandó ragyogása alatt. 
A további eseményekről csak annyit, hogy rendkívül fordulatos, és meghökkentő részeket tartogatott a végére John. Olyan dolgok történnek ott, hogy a megrökönyödéstől, megáll a szíved, hogy aztán egy dobbanásnyi idővel később, megkönnyebbülve verjen tovább. Mégis szívfacsaró az, hogy milyen szerepet szánt Simonnak az élet, ennek az érző, összetett léleknek, aki mindenkit maga elé helyez. Aki egy kisebb csoda. Imádtam őt, s minden rezdülését. 
Ám minden megdöbbentő, felfoghatatlan, szívfacsaró, szomorú, felszabadult, megkönnyebbült, boldog és néhol gusztustalan megszólalás mellett humoros, izgalmas és szórakoztató tud lenni a történet, ami valljuk be, nem kis teljesítmény. Valójában az érzelmi hullámvasút szinte minden pontját érintjük egyszer olvasás közben, és talán pont ez teszi olyan olvasmányossá. 

Ellenben vannak részek, amik korántsem könnyed témákat feszegetnek. Akkor ott meg kell állni, és elgondolkodni. Elgondolkodni azon, mit teszünk a Földdel, hová tart ez a világ? Mérlegelni azt, hogy mi, egyének mit szeretnénk a jövőtől, hogy mi számít igazán, hogy egészséges-e az értékrendünk, és a másokról kialakított képünk?
Hihetetlen élmény volt. Köszönöm John Curenak, és kiadójának, hogy mindez a kezemben, a szemem előtt, és végül a lelkemben köthetett ki. 
10/10

2016. december 14., szerda

Szerdai ajándék ötletek a könyvek szerelmeseinek


Az ismerősöd,  a legjobb barátod, vagy esetleg a párod odavan a könyvekért? Viszont idén nem egy könyvvel lepnéd meg, pedig annak tuti örülne? Más szeretnél adni, nehogy melléfogj? De mégis valami könyveset? Nincs ötleted, és kevés az időd?
A karácsony valóban vészesen közeleg, és ennek nyomását mindannyian érezzük. Főleg, ha egyeseknek még nem találtunk megfelelő ajándékot... De semmi gond, ráérünk még! Van néhány ötletem, ami biztosan belopja magát az ajándékozott szívébe:)

1. Ékszer
Egyéni meggyőződésem, hogy ékszerrel nem lehet mellé nyúlni! Persze, nem mindegy, milyen az az ékszer. Személyre kell szabni. Karkötő, gyűrű, fülbevaló, vagy lánc legyen? Milyen stílust képviseljen? Ezt mind neked kell eldöntened! 
Ám, ha mégsem ismered annyira az illetőt, akkor nehezebb a döntés. Ilyenkor hatékony fegyver az óvatos tapogatózás... Mit olvas mostanában? Milyen könyveket kedvel? Van-e kedvenc idézete? stb. Ezt mind szépen el lehet rejteni egy beszélgetésben. De, ha végképp nincs lehetőséged észrevétlenül megszerezni a válaszokat, a tipikus "van egy barátom, akinek ezt meg ezt adnám, szeret olvasni, de mit gondolsz minek örülne igazán?" szöveg is tökéletes:D /ez a módszer bármelyik ajándéknál bevethető/
Ha ez sem működik, a karkötőre szavazok, azt általában mindenki hord:)
Innentől kezdve minden azon múlik mennyit tudtál meg. 

Persze ez csak néhány önkényesen kiválasztott darab. Millió félére-fajtára lehet rábukkanni a neten:) De, ha nagyon kreatív vagy, és időd is engedi, készíthetsz te magad is hasonlókat!

2. Könyvjelző
Bármily hihetetlen, könyvjelzőre mindig szükség van. Mindegy, hogy már van vagy ezer darabja, és mégis egy papírfecnit használ az illető.
Lehet saját készítésű (az mindig jobb), de veheted is:)



3. Táskák
Nem kell mindjárt csilliós dolgokra gondolni! Manapság úgy is rettentő divatosak a vászontáskák, szatyrok. Konkrétan veszel egy sima egyszínűt, és textil filccel azt firkálsz rá, amit csak akarsz. És ez az ajándék azon túl, hogy kézzel készül, teljesen egyedi! Itt is ugyanaz él, mint az ékszernél, lehet egy könyvből idézet, vagy egy írótól, vagy bármi egyéb:)


4. Bögrék
Lehet, hogy elcsépelt, de higgyétek el, bögre mindig kell! Főleg, ha az, akinek adjátok olyan kétbalkezes, mint én, és sok mindent tör össze:)
Itt is lehet konkrét könyv, író, vicces idézet.. Szinte bármi. És ez is lehet általad készített, vagy olyan, amit megrendelsz, de így is egyedi, vagy akár boltban kapható, felkapott verzió. Rád van bízva:)



5. Ruhadarabok
Már régebben volt egy posztom, amiben pólók, pulcsik szerepeltek, úgyhogy most a kiegészítőkre, apró ruhadarabokra koncentrálok:)
Egy zokni, egy sál, egy kesztyű, vagy egy sapka, nemcsak jó ajándék tud lenne, de esetenként akár vicces is...
Íme, néhány ötlet:



+1: Bármi, ami még a könyvekhez köthető
Tényleg, lehet bármi, amit el tudsz "könyvesíteni". A gyertyától kezdve, egy befőttesüvegen át, egészen egy feliratig. Lehet, hogy most ez egy kicsit hülyén hangzik, de legyen fantáziád!


++1: Párnák
Puha párnák közt olvasni a legjobb... Ezt nem is ragoznám tovább, tuti ajándék!


Remélem segíthettem, és találtál valamit, amit szívesen ajándékoznál, valakinek, aki él-hal a könyvekért;)
Ha sikered lett az egyik ajándékkal, írd meg! Kíváncsi vagyok;)
Szép napot!:)

2016. december 11., vasárnap

Angela Marsons - Ördögi játszmák

Egy pszichopata fejében...
Angela Marsons második regénye is eszméletlenül izgalmasra, fordulatosra, és meghökkentőre sikeredett. 
A fülszövege:

Alexandra Thorne pszichiáter. Jól menő magánpraxist visz, önkéntes munkát vállal egy rehabilitációs intézményben, cikkei jelennek meg szakmai lapokban, intelligens, vonzó; és olyan szabadságot teremt magának amelyre mindig is vágyott. Egy tökéletes nő, egy tökéletes élet.
Egy nap azonban az egyik páciense gyilkosságot követ el, bosszút áll egy hajdani traumáért. Egy másik páciense majdnem agyonver egy férfit, aki csak megrázogatta, hogy felébressze. Mi történik dr. Thorne betegeivel, hogy ilyen erőszakos cselekményeket hajtanak végre? Mi zajlik egy-egy terápián? És mi lehet az orvos valódi szándéka? 
Kim Stone felügyelő hátborzongató ügybe csöppen, a megérzéseire hagyatkozva, mást lát ott, ahol a kollégái és a felettese csak maszkot. Egyedül marad: a saját szakállára kezd nyomozni, de talán gyermekkora tragikus eseményei, veszélyes élete miatt egy okos és számító elme számára könnyű préda lehet…
Kim Stone az Ördögi játszmák történetében ugyanolyan keményen és minden megalkuvás nélkül veszi fel a harcot a bűnnel és a bűnösökkel szemben, mint az Elfojtott sikoly című kötetben. 
Angela Marsons újabb regényét ezúttal is a veszélyes tempó, a pergő szócsaták és az akciódús nyomozás jellemzi.

Amint kinyitottam, izgalom járt át, hogy újra belecsöppenhetek Kim Stone világába. Jóllehet ebben a részben merőben más az alapszituáció az előző kötethez képest, ahol végig feszít a tudatlanság és a kétség, ki is lehet a gyilkos, ugyanis itt szememtől szembe állunk a szálak mozgatójával. Ám ez semmit sem vesz el a nyomozás feszültségéből, sőt, egy felturbózott Columbo filmként pereg le előttünk a könyv főszála, amit szépen körbefon egy, – sajnálatos módon – szinte mindennapi eset felderítése.
A hidegrázós kezdetért pont ez a mellékszál felel, amely gyakoriságával, és szörnyűségével a szívünkbe mar, undort ébreszt, és kérdéseket hagy maga után. Hogy képes egy apa minderre? Miként lehet egy ekkora titkot elfedni? Fel lehet-e épülni egy ekkora traumából?
Mindeközben egy-egy pillantást vethetünk a Kim lelkében dúló érzésekre, a töménytelen bűntudatra, és gyűlöletre, amiknek elnyomásával képes csak a felszínen tartani magát. De meddig?
Ugyanakkor elkezd előttünk felsejleni a főszál, ami letaglóz, annak ellenére, hogy az írónő az elején figyelmezteti olvasóit, hogy a könyv egy igazi pszichopata természetét hivatott bemutatni többek között. Ám a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaki képes oly’ módon forgatni a szavait, megjátszani önmagát, eltéríteni másokat, ahogyan Alex tette. Néhány jól megfogalmazott mondat, elrejtett kulcsszavak, és mintha hipnotizálták volna az illetőt. Egy Alexhez hasonló személynek nem lehet felhozni semmiféle mentséget enyhítésül. Lehet, hogy hiányzik belőle az empátiáért felelős gén, hogy képtelen bűntudatot érezni, de, hogy a saját igazának bebizonyítására képes felhasználni másokat, tönkretenni az életüket, és általuk még több emberét, ez egyszerűen hihetetlen, és megbocsáthatatlan. Soha életemben nem undorodtam még ennyire egy karaktertől sem. Félretéve minden negatív érzést, belemerültem a nyomozásba, hogy minél hamarabb elnyerjék büntetésüket az arra érdemesek.
A nyomozások előrehaladtával egyre több szál kapcsolódik be, és szövődik össze, miközben az olvasó egyre nagyobb késztetést érez arra, hogy ráordítson a nyomozó brigádra, hogy „Hé, emberek! Nyissátok már ki a szemeteket, és a fületeket! Bízzatok a főnökötök megérzésében!”. De sajnos Kim sem elég biztos magában, a többiek pedig csak még inkább elbizonytalanítják, de ő hajthatatlan. Lépésről lépésre megbizonyosodik róla, hogy valami nem egészen stimmel, ezzel pedig saját magát sodorja veszélybe… Egyszerűen elképesztő memóriája, és szakértelme van, ami az emberségével, és empátiájával egyesülve (ezeket a tulajdonságokat soha nem venné magára) rettentő jó nyomozóvá varázsolja. Ellenben a legfontosabb, hogy soha nem adja fel, mert ő kiáll az igaza mellett. De milyen áron?
Alex egyetlen hibája, hogy alábecsüli az embereket, a kitartásukat, az eszüket, és a gyengeségükből fakadó erőt, mert csak az lebeg a szeme előtt, hogy ő mindenkit képes kiismerni, de még nem találkozott Kimhez hasonlóval…
Az egész kötet egy felfokozott érzelmi állapotba sodor, ahol már az ember kínjában ordítana, hogy vessenek véget a szörnyűségeknek, hogy állítsa meg már valaki a történések fonalát! Végig görcsben tartja a gyomrod az izgalom, hogy elképedj, megzavarodj, mosolyogj, szorongj, és végül fellélegez egy pszichopata ördögi játszmáinak végén.
10/10
(bővebben a Kildara oldalán)

2016. december 4., vasárnap

Scott Hawkins - Az Égett-hegyi könyvtár

Egy új világszemlélet, amiben az idő megáll
Valami új, valami meglepő, valami teljesen egyedi, valami, ami kizökkent, amihez hasonlót még nem olvastál.
A fülszövege:

“EGY ELTŰNT ISTEN.
EGY KÖNYVTÁR AZ UNIVERZUM TITKAIVAL.
EGY NŐ, AKI TÚL ELFOGLALT AHHOZ, HOGY ÉSZREVEGYE MEGKÖVÜLT SZÍVÉT.
Carolyn alig különbözik a körülötte élő emberektől. Szereti a guacamolét, szeret rágyújtani és steaket enni. Tudja, hogyan kell használni a telefont. A ruhák néha ugyan kifognak rajta, de a karácsonyi pulóverből, biciklisnadrágból és lábmelegítőből álló szerelése komoly sikert arat. 
Elvégre régen ő maga is átlagos amerikaiként élt. 
Ez persze már nagyon régen volt. Még azelőtt, hogy a szülei meghaltak. Azelőtt, hogy más gyerekekkel együtt befogadta őt egy férfi, akit csak Apának hívtak. 
Carolyn azóta nem sokat járt odakint. Adoptált testvéreivel együtt Apa ősi szokásainak megfelelően nevelkedtek: Könyvtárának könyveit tanulmányozták, és megtanulták Apa hatalmának néhány titkát. Néha pedig azon tűnődtek, kegyetlen tanáruk titokban nem maga Isten-e. 
Ám Apa váratlanul eltűnt, és a titkait tartalmazó Könyvtár a teremtés feletti hatalom erejével együtt őrizet nélkül maradt. 
A hatalmat maguknak akaró, kegyetlen ellenségek sorakoznak fel Carolyn ellen, akiknek ereje messze meghaladja az övét. 
De ő számolt ezzel. 
Az egyetlen gond csak az, hogy miközben egy új Isten megteremtéséért harcol, megfeledkezik azokról a dolgokról, amelyek emberré teszik őt.”

Mikor megkaptam a könyvet, egy kicsit féltem tőle, vagyis inkább nem tudtam mire vélni a műfajok keveredését a borító összességével, de amint elkezdtem olvasni, minden félelmem, kétségem eltűnt, és csak belemerültem, mert nem hagyott más választást.
Egy igazán brutális kezdetet tár elénk. Hisz nem mindennapi, hogy valaki véresen sétálgasson egy gyilkosság után, és mindehhez mosolyogjon…
Végül is Carolyn sem egy mindennapi nő. Rengeteg minden rejtőzik benne, tudás, ravaszság, harciasság, bátorság, vakmerőség, céltudatosság, és valahol nem is olyan mélyen szeretet, emberi érzékenység, remény egy jobb életre. De ezt senki sem tudhatja, még mi sem. Ezért is vág rögtön a közepébe az író, így másodpercek alatt kell felvennünk a fonalat, ami nem könnyű. Miközben sodor a cselekmények áradata, csak kapkodjuk a fejünk, agyalunk a kimondatlan, háttérbe szorult dolgokon, mert amire kíváncsiak vagyunk, arról mindenki csak hallgat.
Apa valóban Isten? Vajon mindenkit lesújtott az eltűnése? Ki tehette mindezt? Kik is azok a könyvtárosok, mi a feladatuk? Hogyan váltak ilyenné? Mi történt gyermekkorukban? És mit akarnak valójában?
Mindezekre nem tudjuk a választ a történések nagy részében, csakúgy mint Steve, aki próbál alkalmazkodni, miközben semmit sem ért..
Ám a végére belassulnak a dolgok, pont mikor az olvasó már kezd aggódni, hogy fogynak a lapok, és szépen lassan minden világossá válik. Értelmet nyernek az apró utalgatások, kinyílik előttünk a világ, az univerzum, és ezeknek minden egyes titka. Megismerjük Carolyn igaz valóját, amit álarc mögött rejtegetett. Megtudjuk, mi történt a múltban, megismerjük Apa uralkodását, nagy tervét, bukásainak okát, és végül győzelmét, amiért áldozatot hozott.
Ám nem ő az egyetlen, akinek fel kell adnia valamit egy élhető világért, mert áldozatok mindig lesznek, de egy dolog vigasztal, sosem maradunk egyedül egy életen át.
Végül, mikor az utolsó szavakon ragad a szemünk…
…az idő…
…megáll.
≈Egy életre lenyomatot hagyott bennem.
10/10
(bővebben a Kildara oldalán)

2016. december 1., csütörtök

Alex Flinn - Beastly - A szörnyszívű

Kiléptem egy kicsit a megszokott olvasnivalóim közül, ugyanis ma egy olyan regényt fogunk kitárgyalni, ami stílusában és műfajában is enyhén szólva messze esik az eddigi olvasmányaimtól... Jöjjön A szörnyszívű!

Kezdjük rögtön egy ténnyel rólam: ki nem állhatom a romantikus regényeket. De komolyan, én őszintén bevallom, hogy agybajt kapok tőlük, és akárhányszor próbálkoztam egyet elolvasni, a vége az lett, hogy utáltam az egészet és félbehagytam, vagy végigküzdöttem magam rajta, de változatlanul utáltam az egészet. Nem tudom miért, pedig nem vagyok egy kőszívű alkat, de valahogy az ilyen könyvek nyálassága és sablonossága mindig felidegesít. Azonban egy kis részem töretlenül hisz benne, hogy igazából csak még nem találtam meg Azt a bizonyos romantikus regényt. 

Ez volt az egyik ok, amiért belekezdtem ebben a regénybe, a másik pedig az, hogy idén végre én is rendeltem magamnak Könyvmolyképzős Szeretetcsomagot és megfogadtam, hogy mindenképpen el fogom olvasni a csomagban lévő ajándékkönyvet. Ha egy Twilight fanfiction sorozat 56. része lesz, akkor is! 

De nem az lett, hanem A szörnyszívű, ami lényegében a klasszikus mesének, a Szépség és a Szörnyetegnek a modern feldolgozása. Ami szerintem egyébként egy szuper ötlet, már régóta vadászok ilyen mesefeldolgozásokra ezért kimondottan lelkesedtem a könyvért, annak ellenére, hogy a fülszövege szerintem valami elképesztően béna: 

Szörnyeteg vagyok

Egy szörnyeteg. Nem farkas vagy medve, gorilla vagy kutya, hanem egy teljesen új faj, ami két lábon jár – egy karmos-agyaras teremtmény, akinek minden testrészét sűrű szőr fedi. 
Azt hiszed, ez egy tündérmese? Nincs olyan szerencsém. 
New York Cityben vagyunk. És a jelenről beszélek. Nem baleset ért, és nem valami betegség támadott meg. De örökre ilyen torz maradok, hacsak meg nem sikerül törnöm az átkot. 
Igen, az átkot, amit az irodalomórámra járó boszorkány bocsátott rám. Hogy miért változtatott szörnyeteggé, aki nappal elrejtőzik, éjszaka pedig az utcákon settenkedik? 
Elárulom. 
Elmesélem, milyen voltam Kyle Kingsburyként, olyasvalakiként, aki mindenki lenni szeretne, gazdagon, tökéletes külsővel és tökéletes élettel. Utána elmesélem, hogy váltam tökéletesen… szörnyeteggé. 
Akarod hallani? Mered hallani? 

Kezdjük rögtön azzal, hogy a könyv eleje egyszerűen kibírhatatlan, és ennek egyetlen oka van: a főszereplő. Kyle tipikusan az a fajta bunkó, önelégült, arrogáns, egoista, elkényeztetett, gazdag kölyök, akit az ember minden további nélkül szolgálatkészen agyoncsapna, ha lehetősége lenne rá. De komolyan, annyira elviselhetetlen volt az első néhány fejezet, amikor a drága Kyle még nem változott szörnyeteggé, hogy azt hittem, a dühöm apró cafatokká fogja porlasztani a könyvet a kezemben. Aztán az átok megtörténte után lassanként javul a dolog, jó volt látni, ahogy Kyle (avagy a későbbi választott nevén Adrian) lassan megbarátkozik a helyzettel és vele együtt elkezd megváltozni, meglátni azokat a dolgokat maga körül, amiket eddig a mérhetetlen önimádata és gőgje miatt észre sem vett. 

Kyle a filmváltozatban "szörnyetegként"
Most komolyan, ez mégis mi akar lenni?!
Ebben segíti őt a szolgálója, Magda, aki az én szememben tipikusan az a bölcs, anyáskodó figura, aki minden mesében elengedhetetlen és Will, a magántanára, aki a vaksága ellenére rengeteg minden tanított a fiúnak és bevallom, nekem ő volt a kedvenc karakterem. Jó volt olvasni néha, hogy valaki józan, de mégis pozitív gondolatokkal bátorítja Kyle-t, mert az egyébként sokszor rá is fért. 

És itt térnék át a könyv egyik hibájára. Engem nagyon zavart az a sok önsajnáltatás, amit Kyle lenyomott, főleg a történet első felében. Tudom, tudom, a szenvedésünknek mindenképp hangot kell adni, és amúgy is, mindenki menjen a pokolba, még akkor is, ha magamnak csináltam az egészet... Na, de kérem szépen, ennyiszer? Meg ilyen hosszan? 

Szerencsére némi üde színfoltot jelent a sok szenvelgés közepette a másik főszereplő, Lindy, akinek a családi hátterét igencsak modernizálta az írónő, és bevallom, nekem nem is tetszett ez a drogos, agresszív apafigura, valahogy nem illett bele az egész mese koncepciójába. Lindy viszont igazából egy szerethető karakter lett volna, de szinte alig látunk belőle valamit. Oké, tudjuk, hogy szeret olvasni, meg okos, meg szereti az apját, annak ellenére, hogy egy seggfej visszataszító ember, viszont ezen kívül nem igazán nyerünk bepillantást a személyiségébe, hiányzik a mélység az egész 
karakterből. 

És ez valahol az egész könyvre igaz: hiányzik belőle a mélység. Ami persze nem feltétlenül baj, mert nem kell, hogy minden regény, ami valaha olvasunk, hatalmas életbölcsességekkel tömje tele a fejünket, de én szeretem, ha egy könyv hozzám tesz valamit, ha ad gondolkodnivalót, vagy legalább beszippant a világa. De ez itt sajnos nem történt meg, ez a regény pontosan azt adja, amit az eredeti mese alapján várunk tőle, a cselekmény csordogál a maga kis medrében, nem túl eseménydúsan... Tehát az egész könyv karakter-és érzelemközpontúra lenne kitalálva elviekben, azonban ha az olvasót nem ragadja meg a stílus vagy nem kötődök a karakterekhez (amit az író nem igazán segít elő, valljuk be), akkor bizony nagy esély van rá, hogy unni fogja a könyvet. A másik nagy problémám az volt, hogy nekem teljesen hiányzott az egészből a varázslat. Mármint... Ha az ember egy olyan történetnek a feldolgozását olvassa, mint a Szépség és a Szörnyeteg, akkor azért várja azt a bizonyos fajta mágikus hangulatot, amiből én semmit sem érzékeltem a könyvben és ezt nagyon sajnáltam... 

Mindent összevetve nem mondom azt, hogy kimondottan rossz könyv A szörnyszívű, csak azt, hogy semmivel sem több, mint amit első ránézésre várnánk tőle. 

Kedvenc szereplő: Will, Magda
Kedvenc idézet: 
A lány felvonta a szemöldökét. – És minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?
– Nem mondanám megtiszteltetésnek. Én csak… elgondolkoztam.
– Az biztos szokatlan élmény lehetett számodra. 

10/6

MeowMimi~

2016. november 30., szerda

John Cure – A fekete esernyős férfi könyvbemutató

Három hete szombaton, volt szerencsém eljutni John Cure legújabb könyvének, A fekete esernyős férfinek a bemutatójára. Ami magában is egy fantasztikus élmény volt, de az időjárás rájátszott John kezére. Hogy miért? Hogy őt idézzem: „Az esős idő a mai napra sokakat fekete esernyős férfivá változtatott, még engem is, de csak mára.”

Tehát az alaphangulat adott volt, és a kijelentés révén az első kérdés is, miszerint vajon ő-e az a bizonyos fekete esernyős? 
Mint kiderült, van némi igazság a feltételezésben, hisz a borítón és egy belső képen is maga az író látható. De ennél többet is elárult magáról John, miszerint minden szereplőben benne lakozik. Ugyan csak egy kis szelete, de önmaga beleírása kihagyhatatlan egy történetből. Véleménye szerint ettől válik egy könyv igazán jóvá.

Ám akkor térjünk is rá a könyvre, vagyis ezután a történetre vonatkozóan záporoztak a kérdések. A válaszokból megtudtuk, hogy John ezt a könyvet kifejezetten egy önálló regénynek szánta, és elképzelni sem tudná magát olyan íróként, aki hosszú regényciklusokban gondolkodik. Bár a Hontalan lelkek egy trilógia, a szíve inkább az egy részes könyvekhez vonzza, ahogy annak tanúi is lehettünk A fekete esernyős férfi esetében.

Mivel és hogyan is kezdődött ez a történet? Mi hajtotta?
Mint kiderült, John már nagyon régóta vágyott egy ilyen történetre, ahol a barátságból szerelem szövődik, és nem a „szerelem első pillantásra” esetébe csöppen az olvasó. Ahol bepillantást nyerhetünk a titkos szervezetek működésébe, és nem csak elsuhan mellettünk a létezésük ténye. Ahol még millió esemény történik, de nem lenne etikus felsorolni, hisz akkor már nem lenne oly’ élvezetes az olvasás. Szóval ez az a könyv, amiben minden régóta dédelgetett ötlete, vágya összpontosul. Mindezek kifejezéséhez a történet több szálon fut, és már ő magának is kisebb feladatott okozott a valóság és fikció keskeny határának meghatározása. Gondolhatunk itt Simon történetére, ami elindította, vagy azokra a bizonyos különös hangokra, amik nagyjából 2 éve világszerte felütik a fejüket… Ám szerencsénkre minden felmerülő kérdésünkre választ ad a regény, minden szál lezáródik, és John a legjobb tudása szerint, a legelfogadottabb magyarázatokkal szolgál számunkra.

De vajon, hogy lesz az apró történet-töredékekből egy egész?
Meglepő módon, John képek alapján szövi történetei szálait. Hogy ez mit is jelent? Rettentően jó szemléltetést kaphattunk a kedves Gerald példáján (a Hontalan lelkek karaktere). Hadd idézzem: „Megjelenik előttem kaszával, körülötte lebegő gyerekek, és csak kérdezgetem, hogy mi a következő lépése, és így kialakul a történet. Ilyen romantikus gondolatok szállnak meg néha.”

És honnan származnak a történetek? Miféle kutatómunkát kell ehhez egyáltalán elvégezni?
Ennek a kérdésnek a nyomán jó pár érdekesség derült ki Johnról. Kezdve azzal, hogy az érdeklődése igencsak széles skálán mozog, a rap/hip-hop együttesben való szerepléstől a paranormális nyomozócsoportig. Miként egy ilyen csoport tagja volt, kevesebb kérdésnek kellett utánajárnia, mint például a nevelőotthon feljegyzései, a bioenergetika és felhasználása, a katonai dokumentumok, amikhez engedélyezett a hozzáférés, vagy az államtitoknak nyilvánított történetek. Emellett tudomására jutott néhány haláleset is, amik igencsak különös körülmények között történtek. Mivel élni akarása mélyen gyökeredzik, John úgy döntött, hogy néhány részletet inkább kihagy. De ez a döntése sem akadályozta munkáját, mert imád belemászni a paranormális dolgokba, és továbbszőni azokat, hisz önhittség lenne azt állítani, hogy egyedül vagyunk az univerzumban…

Kicsit visszakanyarodva a Földre, és Magyarországra, felmerült az a kérdés, hogy miért pont Nyíregyháza?
A lehető legegyszerűbb választ kaptuk: a szívéhez nőtt, hisz a közelében született és ma is ott él. Ráadásul ismeri a kultúrkörnyezetet, ebből könnyen adódik, hogy más is, így közelebb hozza az olvasóhoz a történetet. Talán még egyes jelenetek helyszínei emlékeket is képesek ébreszteni az olvasókban, vagy oda tudják magukat képzelni, és képesek vele azonosulni. Mindemellett a külföldiek számára érdekes lehet ez a számukra ismeretlen környezet, mivel nemsokára várható az angol megjelenés.

Ha már a megjelenésnél járunk, felvetődött, hogy ez a regény nem hasonlít az eddigiekre. Miért?
John őszinte válasza könnyen érthető, nem szeretne belesüppedni egy műfaj világába, ő nem csak horror szerző, több annál. Sőt úgy érzi, a műfaj találja meg őt, ami egyfajta kihívás a számára. Ebben az új környezetben szembe tud nézni a félelmeivel és a vágyaival is, megismeri, és ki is ismeri önmagát. Mindezt fontos megélnie, miközben egyfajta tréninget biztosít a szervezetének. Tehát ez a regénye véleménye szerint thriller, egy kis sci-fivel megfűszerezve, ám fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy nem az ő reszortja kategorizálni a könyveit, megteszi ezt az utókor.

Igen ám, de mit szól majd az utókor a változáshoz?
Nem is kellett sokat várni, hisz már most vannak visszajelzések, és John legnagyobb örömére pozitívak. Ugyan Mason Murray megmondta, hogy egy író 40 éves korától író, vagyis még van ideje, John már most kiforrottnak érzi az írásait, a visszajelzések is erről árulkodnak, mégis fél, hogy képtelen lesz megugrani a mostani szintjét a későbbiekben. De abban biztosak lehetünk, hogy nem hagy fel a hivatásával, mert az írás számára örömforrás.

És vajon ő maga hogy viszonyul a saját regényéhez?
Nem csoda, hogy mire kikerül az olvasók elé a könyv, addigra megcsömörlik tőle, ugyanis addigra kismillió átolvasáson, átíráson, szerkesztésen esik át a regény és vele együtt az író is. Szóval a kiadás után már lényegében a következő könyvére fókuszál, de természetesen még kézen fogja a frissen kikerült történetet is. Ezenfelül néha eszébe jut egy-egy részlet olvasásakor, hogy „Ezt én írtam? Komolyan?”, mintha tudatmódosult állapotban írna. De szerencsére az nem merül homályba, hogy ez valóban a saját regénye.

Végezetül egy kis igazság Johntól:

„Író olvasó nélkül nem létezik. Kell, hogy az emberek szeressék, és tovább adják a könyvet.”
Azért még hozzátenném, hogy ehhez egy jó könyvre is szükség van.

Ezzel a nagy beszélgetés a végére is érkezett, hogy aztán egy kis felolvasás, majd a dedikálás kövesse, ahol mindenkinek volt lehetősége pár szót váltani  Johnnal.

Nagyon remélem, hogy ezzel a kis töredékkel sikerült valamennyit átadnom az ott létrejövő hangulatból, és hogy e néhány kérdés segítségével most már egy kicsit jobban megismertétek John Curet.
Talán a következő bemutatón találkozunk!

2016. november 27., vasárnap

Soman Chainani - Itt nincsenek hercegek

A mese folytatódik...
Ha tetszett az első rész, ez még jobban fog!
A fülszöveg:

Soman Chainani első regénye, a New York Times bestseller Jók és Rosszak Iskolája folytatásában Sophie és Agatha visszatér Gavaldonba, és boldogan élnek saját világukban, ám az élet nem olyan tündérmese, amilyennek képzelték…
Agatha már úgy érzi, bárcsak más boldog befejezést kívánt volna a mesének, ám ekkor véletlenül megtalálja és kinyitja a Jók és Rosszak Iskolájának kapuját. A lányok azzal szembesülnek, hogy az a világ, amit az első tanévben tapasztaltak, megváltozott.
A boszorkányok és a hercegnők a Lányok Iskolájában laknak. Elhatározták, hogy kirekesztik életükből a hercegeket. Tedros és a fiúk a Rossz Iskolája régi tornyainak lakói lettek. A két iskola között háború van kitörőben. Vajon Agatha és Sophie helyre tudják állítani a békét? Vajon Sophie jó tud maradni úgy, hogy Tedros állandóan üldözi? És kihez húz Agatha szíve? A barátnőjéhez vagy a hercegéhez?

A mese keretein felülemelkedve az író jóval többet mutatott, mint az első részben. Elhagyta apró hibáit, kiszámíthatatlanná, pörgőssé, és rendkívül élvezhetővé varázsolta a történet folytatását. Mindezt sok kétellyel és titokkal megtűzdelve.
Vajon mi történt?
Ez a kérdés foglalkoztatott az első rész szemtelen vége után, és most végre megtudtam, mit okoz az, ha a barátnőnket választjuk, átírjuk a sorsunkat, és hoppon hagyjuk a hercegünket. Csak annyit, hogy jó nagy kavarodást, mondhatni gordiuszi csomót, amit egykönnyen nem lehet kibogozni.
Egy elsuttogott kívánság és már vissza is csöppenünk a Jók és Rosszak iskolájába, ám valami nem stimmel… Valami megváltozott, ráadásul gyökeresen. Már nincs a jónak és rossznak iskolája, a mesevilág alapjai eltöröltettek. Mindez két jóbarát miatt. De mi mindent bír ki egy barátság? Mi történik, ha a szívünk már mást óhajt? Miért nem lehet a mesében egyszerre boldog a herceg és a boszorkány is? Sophie vajon tényleg velejéig romlott, vagy valóban megváltozott?
Titkok, megtévesztések, és még ezeknél is több értetlenkedés. Régi barátok, akik megváltoztak. Új szereplők, akikben nem bízhatunk. Mégis mi történt az egyszerű szabályokkal? Hova tűnt a valódi történelem? És mi történt a múltban, ami Agatha-ék jelenét befolyásolja, és jövőjét veszélyezteti?
Megannyi kérdés, ‘minek felére kapunk csupán választ, így teljes képet nehezen tudunk alkotni. Főleg miután visszatér a gonoszság, és magával hozza az elárultság, a magány, és az elhagyatottság érzését.
Hogy mi lesz ezután? Elképzelni sem tudom, de már alig várom, hogy miként írnak történelmet a lányok, és hogy milyen történések után kerül leírásra a Vége szó.
(bővebben a Kildara oldalán)

2016. november 24., csütörtök

Könyvek sokkoló befejezéssel

A helyzet az, hogy ma már tényleg szerettem volna egy rendes könyvkritikás bejegyzést hozni, de rá kellett döbbennem, hogy semmi olyat nem olvastam az utóbbi egy-két hétben, amiről szeretnék vagy tudnék egyáltalán valamit összehozni. Szóval ma ismét egy kis szösszenettel érkeztem, és remélem, jövő héten már egy könyves kibeszélőt tudok hozni!
A lényeg viszont, hogy ma mutatok nektek öt olyan könyvet, amiknek a befejezése valamilyen szempontból sokkolónak mondható, legalábbis számomra mindenképp az volt. Úgyhogy nézzük is a könyveket! (A sorrend nem számít!) 


Ugye erről a könyvecskéről már írtam korábban és nagyon tetszett, viszont ha jól emlékszem, ki is emeltem, mennyire a földhöz vágja az embert a lezárás, amikor végre kiderül a nagy titok. Nagyon keserédes a befejezése, de pont ezért zseniális, és ha egy szomorkásabb csattanóra vágytok, mindenképp tegyetek vele egy próbát! 

2. Holly Black-Cassandra Clare: A vaspróba
Szerintem már sokat beszéltem arról, hogy mennyire odáig vagyok ezért a könyvért, illetve a sorozatért, és ehhez az első kötet felfoghatatlanul agyrepesztő csattanója is nagyban hozzájárult. Komolyan, az ember olvassa a könyvet, aztán az utolsó 10 oldalon kiderül az az ultrameglepő dolog, és utána minden, amit addig olvasott, teljesen átértékelődik! El sem tudom képzelni, milyen érzés lehetett azoknak, akik akkor olvasták el a könyvet, amikor még nem jött ki a második része és hosszú hónapokat kellett várniuk, hogy megtudják, hogy mégis mi lesz ezután?!


3. Janne Teller: Semmi
Ennek a könyvnek a befejezése a szó legszorosabb értelmében nevezhető megrázónak, sőt, tulajdonképpen az egész könyv egy nagy sokkolás... Csak halmozódnak egymásra a szörnyűségek, a lezárás pedig cseppet sem nevezhető megnyugtatónak, egy apró szikrányi boldogságot sem kapunk, amit nagyon nehéz elviselni. Mindezek ellenére szerintem megéri egyszer elolvasni, nagyon sokan vannak, akikre a sokkoláson túl is nagy hatással tud lenni. 

4. Marie Lu: Prodigy - Született tehetség
Ez ugye a Legenda-trilógiának a második része, ami egyébként még mindig az egyik kedvenc sorozatom és éppen most olvasom újra, úgyhogy reményeim szerint számíthattok belőle valami kis szösszenetre... De a lényeg, hogy ez ugyebár egy katonai disztópia, tehát alapból sem szűkölködik a durva dolgokban, viszont a második könyv valami olyan szörnyű dolog kiderülésével fejeződik be, hogy az ember csak ül a könyvvel a kezében, mered maga elé, és nem tudja felfogni, hogy mi történt!


Rendben, azt mondtam, hogy nincs sorrend, de igazából hazudtam, mert számomra ez A Legsokkolóbb Könyv, amit valaha is olvastam. Egyszerűen valami olyan durva dolog van a legvégén, hogy még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy ez tényleg megtörtént, pedig már jó két hónap eltelt azóta, mióta olvastam. Ötletem sincs, hogy mi lesz a következő részben, vagy egyáltalán hogy fogom én kibírni addig... 

Ezek lettek volna a legsokkolóbb olvasmányaim, legalábbis eddig. Van olyan a listán, amitől nektek is leesett az állatok? Vagy van olyan könyv, ami szerintetek ide illik még? 

MeowMimi~

2016. november 17., csütörtök

💫 Lana Del Rey Book Tag 💫

(Láttátok, hogy már a bloggerben is vannak emojik? Micsoda királyság már!)

Igen, igen, élek még, nem haláloztam el... Csak el vagyok havazva egy rakásnyi tennivalóval és azt kívánom, bár 48 órából állna egy nap! De ez sajnos nem lehetséges, úgyhogy muszáj nekem a kezembe vennem a dolgokat és visszaállni a rendes blogolásra. Jelenleg otthon küszködünk, én és láz, szóval akad időm hozni nektek egy jó kis book taget, ezúttal az egyik kedvenc énekesnőmmel a főszerepben. A kérdéseknek kb. a fele saját alkotás, vinni nagyon is szabad, de egy megjelölésnek örülök! ^-^


1. National Anthem - Egy klasszikus, ami közel áll a szívedhez
A viszonyom a klasszikus művekkel enyhén szólva is ambivalens, de azért akadnak köztük kedvencek is, például F. Scott Fitzgerald-tól A nagy Gatsby, amit egyébként a film miatt olvastam el és egyáltalán nem bántam meg, annyira tetszett, hogy többször is olvastam már. De egyébként Shakespeare-rel és Oscar Wilde-dal is jóban vagyunk, akitől egyébként most nagyon szeretném elolvasni a Dorian Gray arcképét, ami eddig valahogy kimaradt az életemből.

2. Summertime Sadness - Egy nyáron játszódó, vagy nyári érzetű könyv
Például az egyik örök kedvencem, az Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában ilyen, mert ugyan nem teljesen nyáron játszódik, de számomra mindig lesz benne egy pici kis nyárias hangulat. Egyszerűen odavagyok ezért a könyvért, már nagyon várom a folytatást!


3. Born to Die - A karakter, akinek a halála a legjobban fájt 
SPOILERES!
Szóval. A bronzkulcs értékelésében szándékosan nem tértem ki a spoileres részletekre, de szerintem azért lehetett érezni, mennyire le voltam taglózva (megjegyzem, még most is le vagyok). Ugyanis a könyv végén meghal Aaron, az én egyetlen kis cukor virágszálam, és ezen a tényen egyszerűen képtelen voltam/vagyok túllépni, és szinte biztos vagyok benne, hogy az maradék két rész valamelyikében vissza fogják hozni. (Mert ha nem, akkor itt vér fog folyni!)

4. Ride - Egy könyv, amit utazásra vinnél magaddal
Az attól függ, milyen utazásról van szó. Ha azt szeretném, hogy kitartson az út végig, akkor valószínűleg Trónok harcát vinnék, vagy Harry Pottert. Ha viszont távol lennék a családomtól vagy a barátaimtól és lelki támaszra lenne szükségem egy könyv által, akkor A kis hercegen kívül más szóba sem jöhet. 

5. Young and Beautiful - A kedvenc fiatalságról szóló könyved
Természetesen megint hozhatnám példának az Ari és Dantét, mert erről (is) szól, de egy másik nagy kedvencem az Egy különc srác feljegyzései is tökéletesen illik ide. Apropó, meg is kéne már néznem a filmváltozatát...


6. Dark Paradise - Egy könyv, ami szomorúvá tesz, mégis imádod
Hát... Soroljam? Az egész Éhezők viadala, a Papírsárkányok, a Csillagainkban a hiba, az 1984 vagy például A hazudósok... de nagyon sok van még! Sajnos vagy nem sajnos, valahogy van tehetségem bevonzani a depresszív könyveket, pedig esküszöm, nem szándékos, én abszolút boldogságpárti vagyok! 

7. You Can Be The Boss - Egy egészségtelen könyves kapcsolat
Ott van például a rögtön a Trónok harcából Jaime és Cersei, de tulajdonképpen ebből a sorozatból kevés normális és harmonikus kapcsolatot lehetne megnevezni úgy általában.

8. Gods and Monsters - A kedvenc nem ember könyvkaraktered
A róka A kis hercegből. Komolyan, őt valószínűleg nem múlja felül semmi, legalábbis számomra. 



9. Serial Killer - Egy gonosz karakter, akiért mégis sokan odavannak (köztük te is)
Öhm... Draco Malfoy? Vagy még néhányan a Harry Potterből? Esetleg a Véreb a Trónok Harcából, akit én személy szerint nem imádok, de nincs vele bajom, és meglepődtem rajta, hogy pont belőle lett ekkora közönségkedvenc. 

10. Brooklyn Baby - A legújabb kedvenc könyved
Én nagyon kevés könyvet mondok úgy igazából a kedvencemnek, talán 5-6-ot összesen, ezért nem most volt, hogy utoljára annak jelöltem valamit. Viszont ami nagyon-nagyon tetszett a nemrég olvasottak közül, az a Papírsárkányok volt, és természetesen az új Harry Potter, ami hát mégis csak Harry Potter, tehát csak csodálatos lehet.


Ennyi lett volna ez a kis book tag, ha megtetszett, töltsétek ki ti is bátran! c: 

MeowMimi~

2016. november 16., szerda

Spirit Bliss - A múlt árnyai

jövő, már a múltban elrendeltetett...
Másodjára is épp olyan szórakoztató, és megdöbbentő volt, mint ahogy emlékeztem.
A fülszövege:
A ​​Nap fénye elhalványult,
a Földre örök sötétség borult,
a korábban mítosznak hitt démonok pedig előbújtak rejtekhelyeikről.


Minden vámpírok atyja, Véreskezű Casimir irányításával a vérszívók átvették az uralmat a világunk felett. Az emberek többségére azonnali halál várt, akik életben maradtak, azok vagy a vámpírokat szolgálják, vagy űzött vadként élnek a csatornákban.
Az emberi lázadók vezetője őrült tervet eszelt ki. Hogy megmentse a világot, hosszú évek munkája során feltalált egy időgépet. A küldetés célja: visszautazni a középkorba, felkutatni Véreskezű Casimirt, mielőtt vámpírrá változott volna, és még emberként végezni vele.
A végzetnek köszönhetően Katherine Glanville lesz a szerencsétlen kiválasztott. Visszaküldik őt a múltba, ahol férfiruhája és furcsa viselkedése miatt azonnal el is könyvelik boszorkánynak. 
A feladat végrehajtásacsak látszólag egyszerű: kettesben kell maradnia a férfival, hogy egy óvatlan pillanatban megölhesse. De mi van, ha az emberi Casimir kedves, önfeláldozó és jó lélek? Ha a valódi gonosz egy, az egyházon belül működő szekta, a Vérző Rózsa Rend? Vagy ez csak a látszat? Katherine-nek rá kell jönnie, hogy egy ember életét elvenni még a jövő ismeretében sem olyan egyszerű, mint azt gondolta...

Valóban nem kis feladat mindezt véghezvinni, de kezdetben nem is tűnik olyan bonyolultnak, hisz a gonoszok leggonoszabbikát kell megöli, egy sokkal fontosabb ügy érdekében, a jövőért. Hisz bármilyen apró változtatás a múltban, óriási hatással lesz a jövőre, nem?
Igen ám, de azzal senki sem számolt, hogy az olyannyira gyűlölt Casimir, ekkor még csak ember, és nem is akármilyen... És itt kezd bonyolódni minden.
Miért gondoljuk, hogy az idő megkönnyíti a cselekvés folyamatát, mikor pont az ellenkezőjét segíti elő? Mi történik akkor, ha a legnagyobb félelmeinket keltő ember, nem is olyan elrettentő, sőt egyenesen vonzó? Hol vesztjük el a fonalat a hazugságok hálójában? Mit tegyünk, ha az eddig világképünk nem csekély százaléka megcáfolódni látszik? Kiben lehet bízni? Mit tehetsz, ha az ítélőképességed a darabjaira hullik? Mi a teendő, ha valakinek pontosan azért kell visszamennie az időben, hogy beteljesítse a sorsát? Milyen érzés, ha elszakítanak a legfontosabb embertől az életedben?
Nagyon felkavaró, és fondorlatos, hogy helyenként csak pislog az ember. Közben pedig hihetetlen, hihetetlen, hogy Katienek mekkora mázlija van szinte folyamatosan! Hihetetlen, hogy mennyire meg lehet vezetni egyeseket. Hihetetlen, hogy léteznek Valdemarhoz hasonló kétszínű kígyók, akik egyszerre undorítóak, de mégis lakozik bennük valami fény. Hihetetlen, hogy életünk legnagyobb ellensége, hirtelen a legjobb barátunkká avanzsál, akire bármikor számíthatunk. De, ami a leginkább felfoghatatlan, hogy egyesek céljaihoz mennyi ártatlan életnek kell véget vetni.
Minden apró részlet kiteljesedése, felér egy arculcsapással. Nem is érdekelt, hogy történelmileg mennyire pontos, a cselszövések, maga a cselekmény fonala annyira lefoglalt, hogy időm nem volt ilyen részletekre figyelni. 
Szinte letehetetlen, meghökkentő, és akkora csavarokkal tűzdelt, hogy másodjára is el tudtam képedni. Megunhatatlan történet, ahol a vámpírok inkább csak mellékszereplői a történéseknek, míg az igazi hangsúly a cselekményszövésre helyeződik.
≈ Mindig is nagy kedvenceim voltak az idővel operáló könyvek/filmek, bár sosem volt erősségem a megértésünk. Mármint, hogy akkor ez most egy körforgás, és akkor nem is elsőre történik mindez meg, vagy az első körben vagyunk, de akkor, hogy létezhet már XY, és hasonló variánsok fordulnak meg ilyenkor a fejemben. És ezzel az adalékkal csak még  letehetetlenebbé vált számomra ez a könyv.
10/9

2016. november 12., szombat

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok


Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül. 
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.
~ Vitathatatlan a téma fontossága tekintve, hogy igen nagy az érintett emberek száma. Kinek csak ideiglenesen, egy rosszabb szakaszban, kinek örökké az élete része az evészavar.
Ilyen szempontból kiváló a könyv. Valóságosan mutatja be egy anorexia nervosás lány gondolatait. Külön tetszett, hogy hol teljesen összeszedett az írás, hol pedig darabjaira hullik, ahogy maga Lia is.
Cselekményről nem igen lehet beszélni, hisz karakter központú a történet. Én személy szerint az hittem nagyobb szerepet kap Cassie halálának nyomozása, de sajnos, ez eléggé kimaradt.
A két lány közötti kapcsolat a visszaemlékezések által jól lett bemutatva, míg a "szerelmi szál" konkrétan felesleges, ahogy a srác is, aki olyan mellékszereplő volt, hogy még a neve se maradt meg.
A szülőkkel való gond is remekül lett beleszőve, akik valahol segítik a lányukat, de leginkább egymásra mutogatnak.
De nagy hiba, hogy maga a főszereplő szerethetetlen. A történet akkor lenne maga a tökély, ha vágynánk arra, hogy Lia meggyógyuljon. De a vége fele már érdektelenné vált számomra, hogy túléli-e. Ahogy az emberekkel bánik egyszerűen undok, amolyan én jobban tudok mindenkinél mindent, és előbb haraplak meg mint, hogy segíthess nekem.

Összegzésül a történetbeli kidolgozott finomság és a stílus gyönyörű. A téma remekül kidolgozott. De, bár ne Lia szemén keresztül láttuk volna mindezt, hanem valaki olyanén, akit még kedvelni is lehet.
Kedvenc szereplő: -
Amit szerettem: a stílus, a hasonlatok, a téma
Amit nem szerettem: a szerelmi szál fölösleges erőltetését, Liát
Kedvenc idézet:" A holtak hazajárnak és kísértenek, és bebújnak éjszaka az ágyadva. A kísértetek besurrannak a fejedbe, amikor nem figyelsz oda. A csillagok összeállnak, és a tűzhányók üvegdarabokat szülnek, amelyek megjósolják a jövőt. A farkasbogyó erősebbé teszi a lányokat, de néha megöli őket. Ha vonítasz a Holdra, és véresküt teszel, a tied lesz minden, amit kívánsz. Vigyázz mit kívánsz! Mindenben van turpisság!"

10/9

2016. október 30., vasárnap

Spirit Bliss - Mennydörgő némaság

Egy utolsó kiruccanás Swasonékkal..
Kicsit sajnáltam, hogy gyorsan fogynak a lapok, hisz a sorozat utolsó kötete lévén, kénytelen voltam szabadjára ereszteni a család minden egyes tagját. Pedig már igen a szívemhez nőttek, de nálam mindig lesz helyük csakúgy, mint a skót szállóban;)
A fülszöveg:

A ​​Főnök – fantáziátlan név, ám tökéletes álca a helyi maffia vezetőjének.
Senki sem ismeri az igazi nevét, senki nem látta még az arcát.
Kezében tartja az egész várost.
A rendőrség pedig évek óta tehetetlen.
Caspar Crosley nyomozó új feladata: beépülni a bűnszervezetbe, és elkapni a titokzatos fantomot. Csakhogy ez nem olyan egyszerű, főleg, ha tégla van még az FBI köreiben is. Üldözőből végül üldözött lesz, a maffia elől pedig szinte lehetetlen elbújni.
Néhány név és titkos kód, amely segíthet megbuktatni a Főnököt.
Egy kíváncsi tinédzser, aki nem ismeri fel a veszélyt.
És egy hároméves kislány hallgatásra kárhoztatva.
A maffia pedig nem szereti azokat, akik túl sokat tudnak.

A tanúvédelmi program Skóciába vezérli a Swanson családot, ahol a gyönyörű tájon, ódon kastélyszállón és kedves helyieken kívül családi problémák, szerelmi csalódások és rejtélyes bűnesetek forgatják fel az életüket. Vajon a maffia keze milyen messzire ér el?

Kicsit bajban vagyok, hogy hogyan is foglalhatnám össze a történteket, és azokat az érzéseket, amiket kiváltottak belőlem...
Először is, méltó befejezése a sorozatnak. Mégis az ember egy kicsit édes-kesernyés szájízzel teszi le a kötetet. Miért?
Hisz rettentő elégedett voltam a végével, addig amíg rá nem eszméltem, hogy ez tényleg a vége! El kell őket engedni. Nem lesz több nyomozás, több titok, több érzelmi kavarodás, és annál is több csavar. Ennyi. Másrészt motoszkált egy kis hang a fejemben, hogy, de kérem szépen, ez mégiscsak egyféle függővég... Legalább van mit tovább szőnöm:)
Ezenfelül nagyon megörültem annak, hogy az összes eddigi és még több szereplő is feltűnt. Látni azt, hogy a két részben megismert emberek ennyire összetartanak, hogy tényleg valódi családdá váltak, egyszerűen felemelő érzés volt, és mindezt nem tudta elnyomni maga a történetszövés. Na meg, nem tagadhatom, jó volt viszontlátni a nemrég elengedett párost, Juliet és Petert. De Adamék sem maradtak le tőlük sokkal:)
Ami Jossiet és Caspart illeti, már a második rész végén érezhető volt, hogy a helyzetük nem maradhat megtárgyalatlan státuszban. De őszintén, néha megcsaptam volna őket, hogy észhez térjenek. 
Lehet, hogy Jossie tini, na de ennyire? Már volt, hogy sajnáltam Adamet... Mégis az egész annyira komikusan jött ki, miközben, ha belegondolunk teljesen komoly, és jogos dolgokon borult ki szegény. Hisz nem mindennapos, hogy az embernek a maffia elől kell menekülnie, sőt, hogy az egész családjának, és mindezt közvetetten ő okozta.
Caspar.. Hát ő pedig egy teljesen más eset. Az a fajta, aki nem lát a saját szemétől. Vagyis ez így nem elég pontos.. Tudja, hogy mit nem akarhat, és mi az, ami soha nem fog bekövetkezni, de a szíve nem tudja elengedni a reményt. Inkább mindent elnyom, a munkájába temetkezik, majd próbál kilábalni a helyzetből. Csak hát, most másokat is magával húzott...
A maffia nem egy játszótér, hacsak nem szeretsz az életeddel játszani. Ám ha mégis beüt a krach, csak a menekülés marad. De hogy menekülsz el valaki elől, akinek mindenhol vannak kapcsolatai? Akit senki sem ismer?
Az érzelmi és családi vívódások mellett ez a szál csak még bonyolultabbá, fordulatosabbá, és szövevényesebbé teszi a történetet. Egyszer csak azon kapod magad, hogy te is ugyanúgy kutatod a Főnököt, hogy minden arcban őt keresed, gyanakszol, akárcsak a szereplők. De csalódást kell okoznom, mert a valódi eshetőségre soha nem gondolnál... 
≈ Izgalmas, és igen körmönfont befejezés, ami magával ragad. Néhol elszörnyülködtet, hogy mik meg nem történhetnek, de végül enyhítő balzsamot nyújt a lelkednek. 
10/10